vagyok, mint néha gondolom. 

és néha már nem döbbent meg olyan igazán mélyen és szívből és őszintén, amikor azt mondja egy randomsrác, aki elmegy mellettem az utcán, hogy hűha, ezigen! néha még azt is elhiszem, hogy olyan igazán mélyen és szívből és őszintén szeretni tudok. meg őszinte lenni mélyszívből magammal, pedig az nemcsak néha, hanem majdnem mindig kurvára fáj. és tegnap mégsem sírtam el magam végül, hanem levezettem egy fantasztikus eseményt és aztán kiálltam és hitelesen elmondtam életem legboldogabb szövegét.

és egyéb szövegeket is írtam végremár. hamarosan meg is jelennek másegyébszövegek, amiket nem írtam ugyan meg, de amikésiknemmúlik. (mióta leírtam, hogy végremár, az jár a fejemben, hogy nemkerülégresár.)

a szilárd alap meglenne, csak ne basznám szét újra meg újra az ütvefúróval, ami ráadásul meg is süketít.

(és igen, én ezt régen tényleg szerettem:)

iája, hogy amikor mindennél nagyobb szükségem van éppen a szeretetre/dicséretre/törődésre/odaadásra, akkor képtelen vagyok befogadni. bezzeg amikor úgy érzem, egyben vagyok, teljes, frenetikus, jófej csaj -- na akkor mindenki jön és szeret és dicsér és ölel (és észre is veszem mindezt).

szóval már csak jól kell lennem hogy jól legyek. FUCKYEAH.

amúgy meg annyira jó néha egyedül lenni (a lakásban), megdöbbentő, mennyire igaza van pálferi egyik fura páciensének, hogy végső soron azért mégis én vagyok magamnak a legjobb társaság.

a disney kastélyos kvízt, voltam a hello baby bárban, akupunktúrán és a köcsöghelyen, ami megint lemondta a programunkat (grrr), tiszteletemet tettem az off biennálén, hazasétáltam a végre tényleg meleg tavaszi éjszakában, megfogadtam, hogy kényszerből "legyenmárnekemisvalakim"-alapon _soha_ nem teszek semmit (ezentúl), táncoltam az anaconda című fergeteges slágerre, hunyorogtam a napsütésben, kiégettem a villanykörtét, lekoptattam n-ról egy srácot, aki emiatt rám kezdett nyomulni, megtartottam életem legszeleburdibb képzését, kimostam, kiteregettem, elmosogattam, bevettem a borzalmas ízű szirupot, amitől jobban leszek, sminkeltem, szép lettem, ittam "gyógyjégert" (meg gyógyfröccsöt...), átköhögtem a fél napot, átsírtam a másik felét, átnevettem a harmadik felét, megöleltem-megpusziltam, akit meg kellett.

úgyhogy most nyugodtan alszom végre.

kéne írni így vasárnap reggel, ha már nem is reggel van, hanem dél.

ehelyett csak olyanok jutnak eszembe, hogy még mindig ínhüvelygyulladásom van, hogy idén májusra be akartam fejezni a novelláskötetemet, de egy sort nem írtam le (a blogon meg slamen kívül) két éve. meg hogy döbbenetesen el tudok távolodni emberektől, akik régen a félvilágot jelentették számomra. bár lehet, hogy ennek bizonyos pontokon örülni is tudok.

meg kéne váltani a világot, csak másnapos vagyok. amikor meg nem vagyok, akkor a világ nem áll készen általában.

egyébként meg nekem is ilyesmi tapasztalataim vannak a megoldásfókusz vs. problémafókusz dologgal kapcsolatban. persze könnyű arra fogni mindent, hogy a környezet, a barátok, a család mire tanít. és kurvanehéz kilépni a sablonokból, amiket teremtenek nekünk - vagyis esetemben én magamnak. korlátaimnak dőlve állok. azt hiszem, inkább bőgök egyet a dunaparton. kiszellőztetem a fejem, és magamba szívok a városból egy kis valamipozitívat, de legalábbis eltávolodom a még most is félvilágot jelentő valaminegatívjaimtól.

, hogy már csak egy hét van hátra az életedből, mit csinálnál? vagy egy év? esetleg negyven? vagy százhúsz? miért viselkednék másképp, ha tudnám, hogy holnap meghalok? és nem arra az eshetőségre gondolok, hogy büntetlenül kirabolhatnék egy bankot vagy betörhetném egy gonosz ismerősöm ablakát. (jé, ilyenem nincs is.) inkább arra, hogy vajon kinek mit mondanék és kivel mit tennék vagy nem tennék. és mit mondanék magamnak.

04.06-án 04:06 van. nem mintha számítana, mennyi az idő. annyi minden történhet még, mindig ezzel nyugtatom magam. de mi van, ha mégsem. ha mondjuk 04.07. 04:07-kor meghalok, lebénulok, megváltozott tudattal élek majd tovább, leég a világ vagy jönnek az ufók és magukhoz vesznek rabszolgának. 

a legnagyobb álmom (célom?), hogy legyen egy normális* családom, erre döbbentem rá nemrég. és mégis (vagy pont amiatt, mert) ez a legproblematikusabb része jelenleg az életemnek. elköteleződni, közel engedni magamhoz valakit. hát para. és olyan könnyű kifogásokat találni. meg hibákat. és olyan jó lenne, ha megint azt érezném, amit lassan egy éve. hogy valami egyszerűen nem lehet másképp, hanem úgy kell lennie. hogy egyetlen választásom van, és kész, a többi lehetőség kizárva. de most, úgy fest, nem ad senki ilyen biztos kártyákat a kezembe. ki kéne találnom, ilyenkor hogy működjek. mert mindjárt itt vannak az ufók, és akkor késő lesz. 

*most láttam ezt a darabot. zseniális. a normális családot tehát nem a tisztahazamozgalmi értelemben veszem, hanem inkább a szereteti értelemben.

határozásokból megint elegem van. nem eszem húst. nem eszem édességet. nem merengek a múlton. nem leszek negatív. nem kezdem minden mondatomat nemmel. ma kaptam egy ingyen pizzát egy lánytól, mert nem volt nálam a pénztárcám. holnap hatkor kelek. ilyesmi problémáim vannak nekem is, csak a világ az asshole.

- mondja az egyik ismerősöm a buliban teljes természetességgel, majd leül egy létraszerű feljáróra, nekem meg az jut eszembe, hogy vajon az élet miért nem elég. és vajon engem a józan ítélőképességem vagy inkább a függőségtől való félelmem vezérel, amikor nem fogyasztok semmilyen cuccot. a félelmem attól, hogy én is rájövök, mennyire sivár és unalmas és szürke az élet? 

vagy én olyan fantasztikus és színes egyéniség vagyok, hogy nincs szükségem ilyen szerekre? vagy nekem más a drogom, csak az legális? például emberektől függeni? vagy emberek véleményétől függeni? rólam kialakított és fenntartandó képektől? facebooktól, számítógéptől, mobilomtól, szerelemtől, szextől, sporttól, sikertől függeni? hol van a határ köztem és a függőségem között? mi az én életem és mi a külső hatás az életemre, amit ignorálnom kell? szabad leszek pusztán attól, mert nemet tudok mondani egy csík kokainra?

szabadnak érzem magam attól, hogy nem vagyok függő, ez biztos. meg hogy nem kell bevennem tablettákat és felszívnom bármit ahhoz, hogy jól tudjam érezni magam egy helyen. de ez el is távolít néha olyan emberektől, akikre hajlamos vagyok máskor barátként tekinteni. eltávolít egy elég nagy társaságtól, akikkel józanon közösséget érzek és akiket imádok. persze az alkohol is drog, tudom, és nevetséges pusztán azért jobbnak tekinteni, mert legális. nem is jobb. csak engem az kevésbé távolít el önmagamtól és a józan barátaimtól, azt hiszem, mint amikor bármi drogszerűt kipróbáltam. 

szóval gyerekek, ne drogozzatok pls. bár valószínűleg ezt a filmet sem józanon készítették.

lenni, de akkor is muszáj leírnom, hogy some of the worst things in my life never even happened. 

egyébként pedig a mai nappal kapcsolatban még mindig ezt érzem, ráadásul azóta ismét megválasztottuk(ták) őket. annyi változott, hogy a munkám immár nem középszar, hanem szuperjó. tavaly kb. ilyentájt mondtam fel. álmomban pedig szupernő voltam. olyan, aki nemcsak hogy szuper, de még azt is leszarja, ezt a voltpasija vajon észreveszi-e vagy nem. mert ugye nem vette. és aztán felébredtem. így. 

, és út sincs. a pszichodráma sokkal érdekesebb és izgalmasabb, mint valaha gondoltam, és én is az vagyok, ami meglepő tapasztalat. izgalmas, pedig nem újdonság, hogy járkálni kell a térben, ide-oda menni, megérezni, hogy merre tartasz éppen, milyen gyorsan-lassan. izgalmas, hogy még semmit nem tudok a csoporttagokról, és mégis mintha ezer éve ismerném őket. izgalmas, hogy p. hogyan működik, hogyan irányítja a csoportot. érdekes, hogy mennyire meg tudok nyílni azonnal teljesen ismeretlen embereknek. érdekes, hogy mennyire megijedek, amikor közelednek felém azonnal, akik felé megnyíltam. érdekes, hogy már első nap előjött a felelősségvállalás kérdése. úgy tűnik, ezzel sokat kell dolgoznom most tényleg. érdekes, hogy egyenrangú, boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatként tekint rám valaki, mégha csak fél percig is. és érdekes, hogy mennyire hullámzó a hozzáállásom, és mennyire el tudom ezt fogadni (egyelőre, koppkoppkopp).

cs. nemrég rámijesztett, hogy értékeljem az életemet, különben satöbbi. ő részletezte kicsit, de a lényeg, hogy para. ma fb-on barangolva pedig ráakadtam egy ismerősöm oldalára, akinek az anyukája kiposztolta, hogy kedvesrokonoklányomtegnapXévesenmeghaltgyászolóédesanyja. és irtózatosan idegennek éreztem eddig a facebook-gyászolást, de most mégis annyira megérintett. hogy tökmindegy, hányadik évszázadban élsz, gyászolóédesanya maradsz akkor is, akár postagalambbal, futárral, telefaxolva küldöd, akár egy szimpla facebook-posztban írod ki a lányod halálát. vajon hogy lehet az ilyesmit túlélni.

a fenti idézet valahogy úgy folytatódik, hogy ahol van ösvény, az másvalakié, nem a saját utad. 

ez meg beakadt. 

tárgy mindig segít, hogy megváltozzanak a dolgok. most például van új ágyam és kanapém. ami a régi ágyam és kanapém valójában, de jelen élethelyzetben pont tökéletesen átalakítják a teret, és csak annyira emlékeztetnek régi dolgokra, amennyire még nem fáj, hanem szép. 

persze az is lehet, hogy most már nem úgy nézem a régi dolgokat, se a kevésbé régieket, az újakat meg aztán pláne, hogy direkt fájjanak. meg az is lehet, hogy amikor egy hétvégén meghallgatok három életnyi történetet húsz percben (itt), és rájövök, hogy én ugyan nem drogozok, de folyton szenvedtetem magam, és ugyanúgy elpazarlom ezzel az időmet (vö. a legszebb éveim a fiatalságomból), mintha mákteát innék csak hogy szinten tartsam az elvonási tünetmentességem, na az előrelendít a jóllétre törekvés meg a szépség felé.

szóval most itt ülök a szobámban, a galériaágy alatt, és élvezem, hogy kétféle új kilátásom is lett ebbe(n) a pici térbe(n). továbbá élvezem a szabadságot, az első tavaszi napsütést, a munkámat, és a projektet, amit a régi-új csapattal csinálunk. és nem, nem vágyom másra. nem gondolok a piros elefántra, a démonok bekaphatják. de ha gondolok, akkor is bekaphatják.

a rio, szeretlek című filmet meg nézzék a démonok, de senki más. esetleg a vámpírok, mert azok szerepelnek is benne. de kb. annyira szar a film, amennyire szép a város.

utolsó napja van. ez életem egyik legnehezebb hónapja volt. kihívás kihívás hátán, összeomlások, újraépülések, elszakadás, még jobban elszakadás, lezárás, és most mégis az van bennem, hogy mindennel együtt imádtam az egészet. és furcsa, még mindig, szinte döbbenet, hogy tényleg egy pozitívabb lény lettem. najó, lény azért nem. csak ember, és a pozitívságom nem rh-ban, hanem önismeretben mérhető. mondjuk. rájöttem például, hogy szeretek egyedül lenni, és én lenni én. meg hogy egy évvel ezelőtt pont valahogy így képzeltem a jelenlegi életemet. meg hogy amit kívánok, tényleg valóra válik, ha akarom. hát ez a szép utolsó februári nap 2015-ben épp alkalmas arra, hogy a projektünk próbaalkalma hiperszuperre sikerüljön. izgizg.

nő vagy, ezért nem mer leszólítani a haverom! - hát ilyesmik történnek mostanában, én meg csak nézek, hogy ki küldi az ilyen bókokat. mindenesetre köszönöm neki. néha olyan nehéz pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, aztán meg a sok erőltetett jókedvből egyszercsak igazi lesz. sütanapocska, lehetekénis. féltem, hogy a nemrégidemármégisrégiszakításutáni valentinnap fisfos lesz, de nem. most meg megyek táncolni, ide. éljenekanők, leazerőszakkal. 

a problémák. mármint a szemem elől, mert nyilván ettől még vannak.
de néha előjön az élet. dolgozni jó, barátozni jó, és ilyen kisfilmeket találni is:

és az éjt is jó.

teszek egy kört visszajövök sétálok sétálok teszek egy kört visszajövök és leülök a fotelba a zongora mellé nézem a bazilika kupoláját vakon gépelek a keresztet pont nem látom de oda tudom képzelni olyan dolgokat látok néha amik nincsenek például nem történt tragédia csak tanulnom kell valamit biztos például küzdeni és nem körbekörbe haladást színlelve állni ugyanazon a ponton újra meg újra megtorpanva hanem ha egyszer elindultam végre és elhiszem hogy megyek és nemcsak hiszem hanem tényleg látom is az eredményeket az eredeményeimet akkor ebből merítve menni még tovább a bizonytalan ismeretlen nemtutidetalánnemszar felé nem pedig visszakushadni szóval tanulom és küzdök foghatom a családlelkiörögségére vagy az ikrekségre vagy bármire de lényegében saját magammal küzdök a kibaszott démonokkal amik ott vannak mindig és sokkal rosszabbak mint az annabelle vagy bármilyen mások által teremtett szörnyeteg rémképe mert bennem vannak valahonnan előkerülnek hirtelen leblokkolnak teljesen mindegy hogy a tengerparton vagyok a szerelmemmel akiről elhitetik velem hogy miattam beteg vagy egyedül ülök egy szobában a voltszerelmem emlékével leblokkolnak és nem engednek gondolkodni körülnézni élni csak mondogatják mi hogy miért nem mi hogy miért fáj mi hogy miért tragédia de elegem van a démonokból letekerem a volumét egy horrorfilm sem félelmetes hang nélkül hallgatom inkább a mosógép a villanybojler a fülem zúgását vagy a tengert engedemhaddmenjen a többi szabadítsmegagonosztól köszönöm

- erről beszélnek az orvosi váróban. fáj a kezem, fáj a torkom. elegem van a télből, de nagyon. meg úgy egyáltalán, az életből. menjünk haza a nyárba végre. 17:17 van, és nem kívánok senkit semmit. van munkám. van családom. vannak barátaim. mi kell még, ugye. ne legyek telhetetlen. az ég/isten/sors/élet folyamatosan olyan jeleket küld, amik az arcomba nyomják, hogy b.szottjódolgom van, már csak érezni kéne hozzá magam. menekülök az életemből, hogy ne kelljen szembenézni a fájdalommal (?). és menekülök a facebookról, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, hogy kínában emberarcú mutáns kisdisznó született. 

a bejegyzés amúgy arról szólt volna, hogy haza szeretnék menni, de nincs hová. vagy van hová, csak minek. igazából mégis csak ez jut eszembe, és egyszótseszóltamkussolok.

azért az kicsit a sorsiróniája, hogy ez lesz a sziget zárókoncertje.

ani kurva nehéz. éppen ezért nem szoktam általában összejönni senkivel. szenvedni szoktam ugyan, de járni, elköteleződni, közel engedni magamhoz bárkit, és igazán megbízni benne, hát azt nem. és most mégis megtettem. és leszartam, ki mit mond. leszartam, ki hogy érez a kapcsolatommal kapcsolatban. az volt a fontos, hogy én jól voltam benne. tanultam belőle magamról, a világról, a hozzáállásomról. sokkal nyitottabb lettem, például, és elfogadóbb, pedig azt hittem, eddig is az voltam.

nehéz a régi, jól berözgült dolgoktól megszabadulni is. például hogy a szakítás nehézsége miatt ne jöjjek össze valakivel. ez olyan, mintha inkább meg sem születnék, mert meg fogok halni. lehet, hogy csak életem végén, de mindenképp el kell válnom egyszer a szerelmemtől. hát akkor meg mi a bajom? félek, s ez nem ritka alkalom, ez minden probléma forrása. és gyűlölök veszíteni --- ezért nem játszom inkább.

de most mikor ugyanúgy mint mindig legfőbb ideje hogy. dolgozom. nyitok a világra. élek. a régi szokásaimmal szakítok, tudatosan, újra meg újra. a boldogságra törekszem, és nem megyek bele álmegoldásokba. így lesz, erős vagyok és fasza, egy amerikai életvezetési könyv megirigyelné előremutató pozitivitásom.

de most megyek sírni.

z. ma írt nekem egy e-mailt. már csak ezért is imádom az új munkámat.

eddig háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok alapon éltem, de most nem. például azon sem szeretnék többet sírni, hogy elhagytam az egyik legjobb önkéntesmunkám evör. nem szeretném a képeket nézegetve megállapítani, hogy még mindig fáj. mert ez ilyen. fáj. és fájni is fog mindig. az első igazi csalódásom a munka világában. úgy sejtem, nem az utolsó... de viszlát őzikejelleg. viszlát szomorkodás. helló lehetségeséletem. helló világ.

és szintén viszlát elsőboldogszerelem. viszlát önsajnálat. önutálat, világfájdalom. 4:04 van, úgyhogy minden kívánságom teljesül. viszlát múlt, helló jövő. és najó viszlát pátosz. helló ágyikóm.

- ha teliholdkor nem őrülne be a hormonháztartásom, mint valami elbaszott vérfarkasnak, és nem negatívkodnám végig a napot ennek hatására.
- ha a hóesésről elsőre az ugrana be, amikor kimentem a kertbe kiskoromban, és az égnek emelt fejjel, tátott szájjal toporogtam. vagy ha a többi hóesés-emlékemre is nettó boldogsággal és nem az elmúlás miatti keserűséggel tudnék gondolni.
- ha elmúlna a migrénem és kilátnék a szemeimen.
- ha hinnék benne, úgy igazán, hogy még egyszer az életben szerelmes tudok lenni. vagy hogy úgy egyáltalán, valaha az tudtam lenni.
- ha jobb ember lennék. vagy legalább azt hinném, hogy az vagyok. vagy ha az ismerőseim hinnék, hogy az vagyok. vagy én is azt hinném és az ismerőseim is. akár.
- ha a hiperszuper munkámban nem találnám meg, amiért szarul érezhetem magam. ha nem találnám meg bármiben azt, amiért szarul érezhetem magam.
- ha visszatérne a szabadságról a vidámoldalam.
- ha a bejegyzés címe nem "jó lenne", hanem csak simán "jó" lenne.

hát így. anyád, telihold, anyád, világ, anyád, tudatalattim.

beesem újra meg újra, hogy nekem ez nem fog menni. a szervezés, a szerelmeskedés, a beszélgetés, a koncentrálás, a nevetés, az elkészülés, a felkelés, a figyelés, a segítés, a vigasztalás, szóval úgy egyáltalán az élet. tudom, tudom, ez csak picsogás, nem is erről akarok beszélni, hanem hogy kétség

telenül annyira felnézek azokra az emberekre, akik hatmillió csalódás és rossz tapasztalat után képesek pozitívan továbbmenni. engem mások szinte sosem bántottak szándékosan (ha meg is tették volna sem vettem volna észre a sok magambántás közepette), és még így is negatívkodom egy csomót. nem könnyű huszonhat évesen megtanítani magamnak a küzdelem-erőfeszítés gyakorlati alkalmazásmódjait, azt hiszem, minden probléma eredendően innen fakad. hogy minden a seggem alá volt téve, meg volt oldva, el volt intézve, én meg ültem a babérokon. túl könnyen elértem mindent. most meg itt ülök, a kurvanagy tehetségemmel, már évek óta, és várok arra, hogy valaki motiváljon az indulásra. 

vagy inkább nem ülök tovább, de legalábbis a tavaly újévi nemfogadalmam szerint nem süllyedek együltő helyembe.

van valami rossz kihívás. avagy gondold meg, mit kívánsz. nem a bountyfagyira gondolok, bár azt is kívánom jelenleg, hanem hogy megkaptam az állást, amiről álmodoztam. és most ülök egyedül és agyalok, hogy hogyan is fogom tudni én ezt megcsinálni. para van ezerrel.

meg az is van, hogy vágyakozom folyton. régen hogy vége legyen a gimnáziumnak, vége legyen a vizsgaidőszaknak, vége legyen a tanévnek, aztán utazzunk már nyaralni, menjünk már síelni, hogy milyen jó volt krétán, horvátországban, franciaországban, milyen jó lenne itt vagy ott lenni, ezt vagy inkább mégis azt csinálni. amikor van munkám, akkor a szabadidő hiányzik. amikor nincs munkám, akkor az elfoglaltság. amikor az önkéntesség elfoglal mégis, akkor a pénz. amikor pénzem van, akkor az idő, amit a barátaimmal tölthetek. ha van időm, nincs kedvem, ha van kedvem, nincs lehetőségem és így tovább, a végtelenségig. 

és néha mégis van, amikor csak a jelen van.

mondjuk fürdök a tengerben k.val, és csak annyit érzek, hogy boldog vagyok. vagy starwarslegózunk b.sal és robothangon énekeljük a győzelmi dalt, amikor kinyírta yodát. vagy remeg a lábam hazafelé, annyit táncoltunk a corvintetőn. szerelmet vallok egy szövegben és nyerek. plakátokat ragasztok a falamra, először próbálom ki az új szamovárt, berlinben j.éknál ülök a reggelizőasztalnál. kifáradás nélkül hazasétálok budáról, mert a legjobb barátnőmmel beszélgetek, és nemcsak az idő, én is repülök.  

szóval én mindig ezt a néhamégist szeretném. 

meg hogy amikor elkerülhetetlenül elmúlik az érzés, akkor vissza tudjam hozni aggyal. az automatizmus ne az legyen, hogy milyenjóvoltegyperce, hanem tartsam ki az egy percet. hogy erre tartsak.

, ráadásul jelenlegi álláspontom szerint a világ legjobb munkája. amiről az elmúlt hónapokban csak álmodoztam, most valósággá vált. persze be vagyok szarva rendesen... de az előző munkámtól is be voltam, meg a ht-nél is, szóval ez gondolom viszonylag normális. 

mindenesetre most azt fogom csinálni, amit szeretek, amihez értek (vagy érteni akarok), ami boldogsággal tölt el, ami energiát ad, aminek kapcsán csomó emberrel beszélhetek, sokfelé járhatok, kiélhetem a kreativitásom, mozgósíthatom a tartalékaimat, ésésés!

akkor most neki is kezdek <3

kommunikáció. minden azon múlik, hogy adod elő azt, amid van. nem többet, de nem is kevesebbet. (óigen, feltaláltam a spanyolviaszt. erről még csak hárommillió szakkönyvet írtak meg ötvenezer előadást tartottak az elmúlt kétezer évben.) 

holnap például, vagyis ma, minden azon múlik, hogy el tudom-e hinni, és ezáltal el tudom-e hitetni, hogy képes vagyok jól szervezni, összefogni egy csapatot, normálisan kommunikálni, és hasonlók. izgulok mint állat. sosem volt még olyan állásinterjúm, ami tényleg számított. mert a multivilágba viszonylag könnyen betörtem, és ugyan izgultam akkor is, dehát nyilván éreztem, hogy nem életem lehetőségét szalasztom el, ha nem sikerül. most meg ezt érzem, még ha nem is így van. mert ez a munka pont az a munka, amiről az elmúlt félévben mindenkinek beszéltem, hogy na én valami ilyesmit csinálnék szívesen.

tudni kell angolul, szeretni és tudni szervezni, emberekkel egyeztetni, mászkálni ide-oda, és vezetni. hát imádnám, komolyan, ha megkapnám ezt az állást. 

meg azt is imádnám, ha tudnám tartani magam az elhatározásaimhoz (amik ugye szigorúan nem fogadalmak, mert azokat nem tettem, hogy ne legyen mit megszegni), és lefeküdnék éjfél előtt minden harmadik nap legalább.

, fiúké a dicsőbbség, ezt üvölti az unokaöcsém, miközben püföl egy plüsstevével, amit évekkel ezelőtt vettem neki. ez persze még karácsony előtt volt, csak azóta "nem volt időm" írni. 2015-ben viszont szeretném befejezni a dolgaimat. többek között a blogbejegyzéseket. ez nem fogadalom, olyat most nem teszek. megfogadom, hogy semmit nem fogadok meg idén. aztán majd jól nem tartom be. 

azt hiszem, az öregséggel kéne valamit kezdenem. mármint nem a sajátommal, hanem hogy miért kapom meg ezt már másodjára. potenciális életlezárás, gyerek, család. és ismételten nem én vetettem véget neki. 

magammal is kéne valamit kezdeni. dolgozni, például. ha feltennék nekem a kérdést, hogy végtelen számú rámszakadó pénzből milyen alapítványt/céget/startupot alapítanék*, kétségbeesem és egyszerre hat dolog jut eszembe, mert egyszerűen képtelenség választani. külföld, itthon, gyerekek. kisállatok, éhezők, harmadik világ, jajnekem. 

na ilyeneken fogok dolgozni 2015-ben. meg a lelkemen, hogy jól döntsek, ne helyesen (hogy ez mit jelent pontosan, azon is). és a feszes fenekemen.

*igen, feltette ezt a kérdést az új "coachom" (idézőjel, mert olyan komolyan hangzik), és kb. egy perc néma csend fogadta meg idegbeteg szemmozgások, aztán néhány öööönemtudomjujjdenehéz.

helyett már holnaptól (mától) másképp fogok csinálni pár dolgot, mert miért is ne lehetne mikuláskor változni. vagy bármikor. annyira furcsa, ahogy működöm újabban. eddig mindig azt gondoltam, a dolgok majd alakulnak. persze pofáztam róla, hogy nekem kell tennem értük, de aztán a nagy mindennapos problémák és helyzetek általában elhomályosították, hogy hogyan akartam. 

nade. most akkor az van, hogy proaktív vagyok. én irányítom az életem minden percét, amikor lehet. pozitív vagyok. nem álságosan jajdejóminden-önbecsapósan-pozitív. hanem reálisan. például holnap írok állásügyben, hogy mi lenne, ha engem vennének fel. és komolyan veszem az elhatározásaimat. a kicsiket is (időben odaérek, időben elindulok, felkelek reggel normális időben), meg a nagyokat is (coming soon). meg magamat is. végre már.

szóval az lesz, hogy hamarosan már magamra sem fogok ismerni. és a hogylehetekilyenhülyemármegint vagy a húdeutálommagamkiugrokazablakon típusú gondolatokra maximum valamiféle perverz nosztalgiával fogok gondolni. és most mondom el, mert most vagyok itt alapon élek. sírni, ha fáj, remegni, ha félek, olyan jó mindig érezni, hogy élek.

és ma vizualizáltam a távoli jövőmet. egy részét legalábbis. nagyon boldog leszek és nagyon felszabadult. és főleg tudatos. öntudatos. meg társtudatos. (azért amikor ezeket írom, még mindig valahol belül hány tőlem egy részem, és úgy érzi, ez valami furcsa amerikaizáló bullshitelés csak, és az alapállapot a szomorúságom. hát kapja(m)be :D) mindenesetre boldogan, fenékriszálva, hajdobálva, kézrázva, lábdobogva éltem meg ma, mennyire vagyok képes az öröm befogadására. hát nagyon. hát hagyom, hogy jöjjön, és ennyike.