nem értem el végül a buszt... eddig fikáztam a franciákat, amiért nem járnak pontosan a buszaik, de ez előbb ment el 6-7 perccel. kint voltam ugyan az utcán, de már csak integettem neki.

épp egy depresszív bejegyzést kívántam megszülni arról, mennyire egyedül vagyok, és hogy nincs is kedvem nagyon ismerkedni. meg úgy semmihez az egész világon. meg nyávogni arról, mennyire sokmindent csinálhatnék megint. órák, sportok, olvasás, írás, mittudoménmikmég. és hogy mennyi mindent hallottam, mennyi lehetőség van nyitva. és hogy túl sok. hogy kevésnek érzem magam mindenhez. hogy mindenhez kedvem van és egyben semmihez. elképzelem, ezt vagy azt csinálom, megváltom a világot. de egyik se én vagyok.

szóval éppen ilyenekről akartam írni (csak még hosszabban... igen!), mikor ideült egy nagyoncuki julia, egy német lány, és aztán elment az idő. szóval most megint megyek a rengetegdolgot csinálni. tényleg lassan úgy érzem magam, mint otthon. mindent csinálok, és mégis semmi. hol vagyok én? hol kéne lennem? blablablabla.

érezni magam itt. ezt mutatják az álmok is - eddig még éjjel is készenlétben voltam, nem engedtem magam álmodni (vagy emlékezni rá). 

(jesszus, most itt ülök a mcdonaldsban - mivel hétvégén nincs nyitva a suli... - és konstatáltam, hogy a francia kisgyerekek ugyanolyan hisztériáskisizék tudnak lenni, mint a magyarok... meg azt is, hogy ha egy felnőtt normálisan elmagyaráz nekik valamit, akkor lenyugszanak és normalizálódnak ismét. vicces kívülről nézni az ilyesmit.)

tegnap volt a második erasmusbuli, amin részt vettem. az angol lány (lucy) szülinapja. a fűben döglöttünk a koli mögött, laptopról szólt a zene és a sötétben még azokat is nehéz volt felismerni, akikkel már beszélgettem. de vittem magyarbort (szent gaált, naná!), mindenkinek nagyon ízlett a "kszersedzsi fukseresz" (cserszegi fűszeres). és bár a buli a kollégiumnál volt, végül persze besétáltunk a belvárosba (félóra), és elmentünk a múltkori bulihelyre, de kissé szar volt a zene... úgyhogy másfél óra után ismét hazasétáltunk, kicsit több idő alatt, mint odafelé, mert valami rendőröktől kérdezte meg pierre (franciasrác), hogy merre van az út, és a hosszabb utat mutatták. persze csak azért kérdeztük meg tőlük, mert titkon reménykedtünk, hogy hazafuvaroznak. ehelyett leintettek egy autót és igazoltatták, minket pedig útnak eresztettek az éjszakában... 

ami kicsit még meglepőbb volt, hogy végül pierre az én szobámban aludt (nem, nem az ágyamban, hanem a szőnyegen, a hálózsákban), mert szegényt nem volt szívem lent hagyni az utcán, a hidegben, a kocsijában aludni. és valahogy nem volt olyan állapotban, hogy hazavezessen másfél órát. 

de a lényeg nem ez. hanem hogy tényleg olyan szimpik a többiek, amennyire elsőre tűntek. és én mindig azon izélek (magamban, persze), hogy majd nem lesz mit mondanunk egymásnak, kifogyok a témákból, és juj és jaj. de szerencsére telik az idő is, és mindenki csinál dolgokat - meg amúgy se igazán ismerjük még egymást, szóval éjszakákon át mesélhetünk akár az életünkről is. de ha épp nincs kedvem ehhez, akkor is összekötnek az itteni közös dolgok. nemcsak az órák, hanem hogy mind bele vagyunk vetve végülis a nagyvilágba. ugyanoda, ugyanúgy. ez persze nem sok, de kiindulásnak nem is kevés.

csütörtökön a tánc nem volt valami nagy cucc. nagyon sokan voltunk, és kb. nem csináltunk semmit, csak mászkáltunk a teremben. de talán ez csak az első óra miatt volt, ez a tömeg is meg ez a gagyiskodás... remélem. utána természetesen pont az orrunk előtt ment el a busz, amivel be tudtunk volna menni a városba (mármint fruzsi meg én, a magyarvacsira), és a harmincperces várakozás alatt betalált minket egy f.szmutogatós csöves... amit fruzsi úgy reagált le, mintha kb. egy zsebkendőt vett volna elő a csávó, nagyon vicces az a csaj! 

magyarvacsi remek volt, bár ugye így két órát késtünk... bírom cécile-t nagyon (kicsit csöndesebb volt meg visszahúzódóbb, mint múltkor, de jófej. meg olyan, mintha mindig lenne egy kis mosoly a szája szélé(be)n), böbe is vicces, meg az, amennyire tudja gyűlölni azt az embert, akivel tíz évig együtt élt. furcsa ezt látni. egyszer g. mondta, hogy ő sose érti azokat az embereket, akik szidják a voltszerelmüket (ill. azt az embert, akivel együtt voltak), mert ha hülye, akkor miafrancért voltak vele... ezt a saját magam nevében nem kommentálnám. mindenesetre lehet, hogy hamarabb és többet kéne tanulni a hibá(in)kból.

... húdekurvabölcsvagyok.

pénteken fruzsival beültünk cécile órájára, ami a cigányirodalomról szólt (akarommondani romáról, bár nemhiszem, hogy a cigány szó (jobban) megbélyegezne bárkit), és tök érdekes volt, pedig azt hittem, ez a téma annyira nem foglalkoztat és nem érdekel. lehet, hogy 

nyitni kéne a világra. egyelőre csak a mekiajtót fogom kinyitni, mert hamarosan megy az utolsó busz. többet nem bölcselkedek ma (a blogon...)

mindenki egy nagy-nagy házban volt, akit szeretek. ott aludtunk együtt, és kicsit olyan volt, mint gyerekkoromban, amikor igazából már le kellett volna feküdni, de még kimentünk ezért-azért erzsivel a konyhába, a nappaliba vagy a fürdőszobába. itt is mindenki tudta, hogy már az alvás következik, mégis össze-vissza mászkáltunk a házban, a szobák között, ahol nagy megvetett ágyak voltak, kényelmesek.

be voltunk osztva egy-egy szobába valakivel, de én még később se maradtam a fenekemen, hanem mentem ide-oda, mindenkivel találkozni akartam. találkoztam is, és akkor jöttem rá, hogy hoppá, hát nekem hamarosan vissza kell jönnöm limoges-ba, mert most itt a helyem, és hogy hú meg ha, mi lesz, otthon kell hagynom az embereket. és akkor sz. odaadott egy kis füzetet, csak úgy odadobta az ágyamra, valami csokival együtt. először meg se néztem, de aztán konstatáltam, hogy ez egy kötet, kézzel írva és mindenféle aranyos rajzzal meg írásokkal van tele. nem olvastam végig persze, arra ott akkor nem volt idő (aztán meg ugye felébredtem...), de nagyon boldog voltam és szomorú egyszerre.

a második álomban viszont menekültem, ez péntek reggel volt. valami gonoszok (kb. a harrypotter rosszboszorkányaihoz hasonlítottak...) üldöztek, bántani akartak, aztán megölni valamiféle szamurájkarddal. küzdöttünk, harcoltam az életemért, elvettem tőlük a kardokat, és dobáltam ki a kerítésen, de mindig egyre több és több lett. de nem ennél a résznél ébredtem fel, hanem akkor, amikor már egy kávézó alsó szintjén tényleg sarokba szorítottak, és nem csak engem, hanem az álombeli anyukámat is fenyegették már. nagyon-nagyon rég volt velem olyan, szerintem utoljára gyerekkoromban, hogy egy álomból úgy ébredtem, hogy totál kétségbe voltam esve és csak egy perc múlva nyugodtam és könnyebbültem meg, hogy ez a valóság, nem az...

tegnap éjjel (vagy ma reggel?) viszont megint szépésjó volt minden álmomban. és megint arról álmodtam, ahogy jövök kifelé, csak most nem volt velem sokmindenki, sőt, egyedül is voltam, és mindenfélét fényképeztem, hogy mutogathassam meg feltöltsem fészbúkra. az egyetlen, amire emlékszem, hogy esett a hó, hogy g.tól kaptam csomó üzenetet és hogy egy telefon alakú hókupacot fényképeztem.

felhasználónevem és jelszavam az egyetem netjéhez. azaz: beiratkoztam. teljes jogú egyetemi állampolgár lettem, egyszerűen fantasztikus, el se hiszem. de a francia bürokrácia legalább olyan gázos, mint a magyar. és bár csomó mindent le kell még adnom meg ki kell töltenem, egyre inkább itthon érzem magam a "rezidenciámban".

a keddi improvicáziós tánc remek volt. teljesen hülyék a többiek is: ugráltunk, mászkáltunk mormolva, hogy mit csinálunk (ők franciául, én magyarul - még így is nehéz volt!), futkároztunk, szóval mozogtunk. táncnak nem nevezném, inkább mozgásnak, ha már nevet kell adni mindennek. az óra elején párokba kellett rendeződni, és aztán az egyik fél (ez voltam először én) mozdulatlanul és totál tehetetlenül feküdt a hátán, a másik pedig (ez a "tanár" volt nálam) mozgatja a masszát (az embert). nem valószínű, hogy szavakba tudom önteni az élményt. egyrészt olyan volt, mintha egy halott lennék. mármint ha nem teszek magamhoz, a testemhez semmilyen mozdulatot, akkor tényleg csak egy tehetetlen hústömeg. ezt furcsa volt megélni. másrészt rájöttem milyen rég érintettem meg bárkit is és milyen rég érintettek meg engem. otthon azért szoktam ölelgetni meg fogdosni (nem úgy...) embereket, de itt másfél hete csak a műpuszikat adtam mindenkinek vagy még azt se. harmadrészt, mikor én voltam az, akinek emelnie kellett, rá kellett jönnöm tényleg milyen súlyos egy ember (főleg egy férfi, mert a második körben ő volt a párom). már egy fejet is brutálnehéz megemelni, ha totálisan átengedi magát neked a másik. az óra második fele már kevésbé volt izgi, ott annyira nem kellett figyelni a többiekre, hanem csaksimán minden cselekvést, amit végeztél, ki kellett mondani hangosan: megyek. megállok. nézem a bordásfalat. szaladok. leguggolok. felállok. mosolygok. ugrándozom. satöbbi. ja, mert ez az egész egy tornateremben volt a város másik felében, egy általános iskolában.

így már láttam a gyönyörűséges pályaudvart is! ahonnan majd utazgathatok mindenfelé vagy ahol fogadom az erre tévedő barátokat :)

a tegnapi napom remek volt. beiratkoztam (ugyebár, most is ezért netezhetek az egyetem épületében, mint a többi "igazi", vagy ahogy egy tanár tegnap mondta "normale" diák), kajáltam a cuki németekkel (akik mindig örülnek, ha valaki nemnémet is van köztük, mert akkor végre tényleg azt csinálják, amiért idejöttek: gyakorolják a franciát és ismerkednek újakkal), elmentem a sportközpontba, ahol láttam egy mókust (ez már magában elég lett volna a remeknaphoz), aztán bementem vitorlásórára. egy mackós, nagyobb darab, tengerészfejű pasi a tanár, aki brutálisan gyorsan beszél franciául. azért úgy kábé értettem, miről van szó, kivéve, mikor a hajós kifejezéseket darálta, mert azokat magyarul se ismerem.

de lényegamilényeg: mostantól négy hétvégén keresztül vitorlázni fogok! franciákkal meg egyedül megminden. tökkirály. és talán órákat is fogok hallgatni az elméleti dolgokról, hogy aztán valamikor a közeljövőben letehessem a "cotier"-vizsgát. ez azt jelenti, hogy... ööö... valami tengerészvizsga, na. az alapabb. mert van egy magasabb szint, az hauturier-vizsga. hát így.

pénteken lesz megint erasmusbuli, jupijé - egy angol lány szülinapja, ráadásul a mi kolinkban, szóval most nem kell paráznom a hazajövetelen. és viszek bort, úgy tervezem :) szóval az oldottságon se kell parázni (bár ez elég rosszul hangzik így, hogy az alkohol nyit meg :P), meg hogy szomjas maradok. itt folyton szomjasságparám van.

az idő gyönyörű jelenleg, szóval tényleg ideje volna bringát szereznem. ma megint megyek táncra - nem imprósra, hanem igazira: modern jazztánc (ezt a franciák úgy mondják, hogy zsazz...) utána meg magyarvacsi - éhen már nem maradok. ma és tegnap a menzát is kipróbáltam. nem drága, 3,05 euró egy egész ebéd (előétel, főétel, desszert, joghurt, kenyérke), és ha nem vagy lúzer, mint én tegnap, és nem véreshúst választasz, hanem mondjuk zöldbabot és halat, mint én ma, akkor egészen ínycsiklandó! nyaminyamm.

most rohanok. itt még senkivel nem barátkoztam össze, amiért mindig késem, de sajnos nem kizárt, mert bár minden kurzus óratízkor és nem egészkor kezdődik, azért épphogycsak beérek a tanár előtt. pedig a szobámból 8 perc alatt érek a terembe...

nyárnak, immár hivatalosan is. üresen állok, mindennek háttal. 

minden előtt, pontosabban. el akartam hozni a mai jegyzetem a quickbe (igen, még mindig itt, de holnap lesz kódoooom), hogy leírjam mennyimindent kell/kéne/fogok(?) elolvasni ebben a félévben. merthogy az első órám frenetikus volt. a pasi, aki tartja (westphal, igazából inkább bácsi, de mindegy), egyrészt teljesen érthetően beszél franciául, szóval minden szót tökéletesen értettem, másrészt érdekesen tanít nagyon. vagy lehet, hogy csak annyi, hogy olyan dolgokról, amiket mostanában sokszor hallottam különböző szemszögekből és jó volt megint egy másikból. 

a mániája, hogy az (európai) irodalom meg úgy egyáltalán az európai emberek mennyire be vannak szűkülve, és hogy pl. irodalmon európán kívül (ami amúgy is leginkább francia, angol, német, esetleg olasz, és utána jön a "keleti blokk", igen, ebben vagyunk mi magyarok is, meg az északiak, norvég, finn, ilyesmi) maximum amerikáig látunk/látnak el, mármint az usáig. meg talán latin-amerika. pedig ott van kína (kurvanagy, ugye...), japán, egyébázsia meg afrika, úgy en bloque. persze ez az ő mániája, nem az enyém, és azt mégmindig nem tudom, én mivel is szeretnék foglalkozni az éééletben. de egyelőre ez a nyitás egészen tetszik. és az aparegényes szakdogatémámhoz is elégjól illhet akár. mert az is tetszik, hogy igazából nem is csak irodalmilag közelíti meg a dolgokat. mondhatni alig. hanem inkább a nagyobb struktúrákat nézi, a mozgatórugókat. és nem csak az irodalomban, hanem pl. a gazdaságban is. de biztos azért is tetszik, mert valamennyire már ismerős, otthon érzem magam satöbbi. olyannyira, hogy még hozzá is szóltam, óigen!

tegnap még akartam írni, hogy igazán nagy elégtétel volt (nem, nem vagyok ám gyerekes csöppetsem), hogy az a lány, aki kicsit "kiközösített" (igen, ő sem gyerekes...) az erasmusbulin, a rosszabb csoportba került. ha ötéves lennék, még azt is hozzátenném, hogy bibííí, és nyújtogatnám rá a nyelvem. de nem fogoooom. 

elkezdtem ellenben képeslapokat írni (akinek nem érkezik meg két héten belül, reklamálhat alább vagy a fészbúkon vagy bárhol, ahol épp elér), és mindig az hiányzik legjobban, akinek épp írom. de tulajdonképpen furcsa, hogy még csak egy hete vagyok itt, ami kb. egy évnek tűnik, és hogy mennyire sokáig nem fogok látni még senkit. bár egyesek azt mondják, ha beindul minden (értsd: bulik), akkor majd kevésbé fog ez érdekelni és elfelejtem az otthoniakat (meg a fészbúkot, a the sims sociallel együtt...), de ez most kevésbé hihető. hüpphüpp.

most megyek táncolni improvizatíve! vagy csak nézni a többieket, még nem döntöttem.

illetve előtte kis helyzetjelentés a koliról: tegnap a takkernéni ellenőrizte, hogy milyen állapotban van a szobám. a falra beírta, hogy borzalmas állapotú, szóval mostmár úgy rombolom a bluetackkel meg celluxszal meg szögekkel, ahogy akarom. viszont figyelmeztetett, hogy mindenképp nagyon figyeljek, ugyanis valami hülyelány kitette a folyosóra a bolhás matracát, tehát nem kizárt, hogy az én szobámba is átvándoroltak a kis köcsögök... meg figyeljek valami másra is, ami nem pont bolha, de aminek persze nem értettem a francia nevét. mindenesetre kicsi, fekete, undorítóan néz ki és csíp.

let's dance!

a negyedik csoportba, jupijé. ez azt jelenti, hogy azok között vagyok, akik a legjobban tudnak franciául. így persze, hogy bentvagyok, már nem is tűnik annyira nagy cuccnak bekerülni - na ez például egy olyan hozzáállás, amin asszem változtatnom kéne (fogok is).

(közben tanultam egy új szót, mert fruzsina vmi idióta haverjával csetel: legényfolt. óje. meglepően találó és gusztustalan)

több dolog nagyon nem történt ma. díszítgettem a szobát, csináltattam igazolványképet - ahol huszonnyolc dolgot elmagyaráztak, illusztrációval (!), hogy hogy NE üljél. ne mosolyogj, ne legyél ketten a képen, ne lógjon ki a hajad (na ezt nem sikerült abszolválni...), ne csukd be a szemed, ne legyen rajtad szemüveg, ne legyen rajtad sapka.

meg akartam keresni a sportszakot, hogy feliratkozzak, de épp miután kifejtettem fruzsinának, hogy én húdemilyenjól tájékozódom legtöbbször, realizáltuk, hol is jártunk: épp az ellenkező irányba vezettem szegényt, mint ahová mennünk kellett volna. szóval csak huszonnyolctrillió bélyeget és képeslapot vettem.

holnap meg megyek táncolni elvileg - improvizációs, néha nincs is zene... szóval bizonyára remekül fogok szórakozni, de még inkább a többiek. nade alkalom nyílik rá, hogy feloldódjak a semmiben. jupijupp.

ja, tegnap megtudtuk mit jelent a limoges szó: félretenni, eltenni az útból. régen párizsból ide helyezték a nemkívánatos hadvezéreket... hát itt vagyok én. de lassan szedelődzködöm, mert bezár a quick. ellenben szerdától egy jelszó boldog tulajdonosa leszek a limoges-i egyetem teljes jogú diákjaként, szóval (elvileg) lesz internethozzáférésem bármikor. vagy én is a könyvtárnál fogok gubbasztani éjjel-nappal, és nemcsak mert úúúúúgy szeretem a könyveket.

egy nagyon kedves nőt, aki itt tanít az egyetemen. és magyar származású amúgy. meg egy másikat is, aki totálmagyar, csak kint kellett maradnia, mert a gyereke apja francia, és ha hazavinné magyarországra a kislányt, az gyerekrablásnak számítana. úgyhogy most még legalább 15 évig itt kell élnie a gyerekkel... pedig utálja már az országot is, az embereket is. mondjuk valószínű én is megutálnám, ha muszáj lenne itt laknom. 

nadeszóval együtt kajáltunk délután. a nő irodalmat tanít a tanszéken és kb. úgy beszél magyarul, ahogy én franciául, szóval elégjól elvoltunk. a pasija meg francia és a szociológia tanszéken tanít. ő is kedves volt meg szimpatikus. csupa pozitív élmény ért tehát. megmutogatta picit limoges belvárosát is. immár tudom hol lehet olcsón biokaját kapni, hol lesz egy tökjó fesztivál, hol van a művészmozi, hol vannak a jó színházak, hol van nyitva vasárnap is kávézó, hol kell sörözni (bár szeretném a sört...!), hová menjek uszodába.

vacsit is kaptam, jó sokat, szóval ha most egy hétig nem eszem is jól leszek - de persze eszem, mert net még mindig csak a quickben és a mcdonaldsban van. najó, meg a magyar nőnél, aki ma vendégül látott minket, és minden második-harmadik héten tart "magyar vacsorát", ahová az összes itteni magyart (azaz most kemény 5 embert) meghív magához. jupijé.

az idő meglehetősen változó itt, ahogy a kedvem is. most épp remek. holnap derül ki a csoportbeosztás. meg elintézem talán a CAF-ot (lakástámogatás), veszek képeslapokat, szerzek biciklit, járni fogok táncolni (talán franciákkal együtt). tele vagyok tervekkel tehát. már csak a picilelkem kéne valahogy rendbeszedni, azt hiszem. 

egyelőre fáradt vagyok szinte mindenhez anélkül, hogy bármit csinálnék. furcsa ez az egész. de talán az is hozzájárul a furcsasághoz, hogy tegnap még 40 fok volt, ma meg be kellett menekülnünk a katedrálisba (amit persze legbelülről nem tudtunk azért megnézni...), annyira elkezdett szakadni az eső. egy nap szandál, egy nap csizma. 

most épp mindenki hiányzik. ma hallgattam mr2-t és furcsa, mennyire messze vagyok. sej.

ja, a franciákról még egy kis adalék. én szeretem a nyelvüket, mert gyönyörű, imádom hallgatni - de az a sztereotípia, hogy büdösek, számomra nem előítélet többé, hanem tapasztalat! legalábbis ami a buszon utazókat illeti... nemcsak a fürdés, hanem a dezodor is ismeretlen számukra.

vasárnap pedig SEMMI nincs nyitva. de tényleg. még a kebabos is csukva volt. de örülhetünk, legalább a buszok járnak. meg ugye a gyorséttermekre mindig lehet számítani, óje. bár ma megtudtam, hogy nemrég valaki meghalt a quick kajájától. remélem, fruzsina (a magyarlány) meg én nem fogunk ilyesmi tüneteket produkálni. bár ő most épp állítja, hogy a twixet is mérgezik a rohadékok...

netem. és ennél idegesítőbb nincs is. ülök kb. három órája egy quickben és folyton megszakad minden beszélgetés, minden megnyitott ablak becsukódik vagy nem tölt be. szóval ezalatt az idő alatt nem csináltam semmit azon kívül, hogy valószínűleg megfáztam újfent. pedig kint

tombol a nyár! ma egész nap sütött a naaap. annyira boldog lehettem ettől, hogy valami kurvamenő bmw-s arc (elvileg orvos lesz és diák, de van egy autókereskedése is meg bmw-je, picit gyanús...) követett a kocsijával és rámtukmálta a névjegykártyáját. szóval ha majd kedvem szottyan borozgatni vagy egy alighasznált audit vásárolni, legalább tudom kihez forduljak.

a tegnapi erasmusbuli kb. hasonló volt, mint az idegensráccal találkozni az utcán. amikor valaki egy-két percig épp nem beszélgetett senkivel, igazgatta a haját, a karkötőit, fogdosta a nyakláncát, húzogatta a gyűrűjét, nézett ide-oda, zavartan mosolygott vagy a földet nézte, hátha úgy láthatatlanná válik. de persze senki nem vált láthatatlanná, mindig volt valaki, aki odaült, aki átültette satöbbi, szóval dumálgattunk, iszogattunk, elvoltunk mint a befőtt.

kiderült, hogy limoges-ban van csomó (legalább kettő) szórakozóhely. meg fiatalok, kedves franciák, akik szíves örömest vegyülnek az erasmusosokkal. és egy-két beszélgetés már-már túlmutatott a tehonnanjöttél-milyenegyetemrejársz-milyenszakotvégzelitt-meddigmaradsz-hollaksz kérdéskörön. alakuladolog, gondolom.

a tegnap esti hazasétálás ellenben nem volt jó ötlet. lánynak lenni egyedül szar. legalábbis éjjel 3-kor egy tökidegen városban az. és nem megnyugtató a tudat, hogy akárki, akit ilyen esetben fel tudok hívni, legalább 700 km-re van, de inkább 1800-ra. sej. 

tanulság: nem sétálok haza többet egyedül. immár van bérletem, majd megvárom az első buszt. vagy a többieket, akik ott laknak, ahol én. most a magyar lányt is ismerem már (mert igen, nem vagyok annyira egyedül, mint ahogy itt nyávogok).

amúgy ezt a bejegyzést azzal akartam kezdeni, hogy idézek k.e-től, de most így lesz vége, még ha ez megint picit szomrkásahangulatommámás. mert néha megyek, megyek, és eszembe jut valami. és akkor van ez. hogy le kell feküdnöm, olyan fájdalom tör rám. nem fekszem le persze. megyek tovább, csak picit lassítok, és másra gondolok. és kész. ne lássák mi van bennem. ezt már tökéletesre fejlesztettem. annyira, hogy én se látom. szóval

figyelek inkább a többiekre. sokan vannak, jófejek, kedvesek, szépek is, érdekes emberek egy csomó helyről, akik nagyonsokmindenfélét csinálnak. jupp.

, mintha élnél. ez megy a zenelejátszómban. meg ne kérdezd, hogy hogy vagyok, tényleg fogalmam sincsen. véletlen lejátszásra van állítva és ez kezdődött el. 

tegnap kissé kalandos utam volt hazafelé. felváltva örültem, hogy tökegyedül sétálok egy tökidegen városban valahol franciaországban és rettegtem, hogy valaki megerőszakol, elrabolt, kirabol, megöl, rámtámad vagy megijeszt. de végülis csak egyszer tévedtem el és valami furcsahangú bogár ijesztett rám egy sötét bokorból.

most, hogy itt vagyok autó nélkül, rájöttem mennyire sokat kocsiztam mostanában otthon. de gyalogolni jó, lehet énekelgetni, gondolkodni netán, vagy csak simán csöndben lépkedni, miközben elsuhannak mellettem hetvennel. azért picit sajnálom, hogy most egy ideig nem fogok száguldozni az utakon.

emberekről még mindig nem tudok írni. ma este lesz az első ismerkedős erasmusos buli. ma tesztet töltögettem, hogy lássák, mennyire fasza vagyok franciából (vagynem), előtte meg a száz oldalas beiratkozási lapot segített kitölteni pár francia "tuteur" (ez nemtom hogy van magyarul. tutor? ilyen szó vajon létezik? mindegy. szóval segítőember, na), ők kedvesek - az a dolguk, hogy kedvesek legyenek.

hogy az én dolgom mi, azt még mindig nem tudom. franciául tanulni, ismerkedni, irodalmazni, blablabla. ez az, amit úgy általában várok és várnak. de valójában egy elveszett kis darabka vagyok, azt hiszem. persze szigorúan úgy, hogy ezt a többiek ne érzékeljék. where is my mind. és non, rien de rien, rammstein-módra. 

azt hiszem, inkább levelet írok embereknek, az kevésbé lesz... nemistudom, inkább nem használok szavakat magamra. képtelen vagyok felsorolni, mennyi minden hiányzik. annyira sok, hogy fel se tudom fogni. lassan megszokom, hogy máshol vagyok. nem furcsa, hanem természetes, hogy senkim nincs itt. a bánat ellen közönnyel

védekezek vagymi. 

limoges-ba, immár három napja vagyok itt. és még egyáltalán nem tudok feldolgozni semmit abból a kevés ingerből sem, ami eddig ért. magamban folyamatosan fogalmazom, mit írok ide. vagy a naplómba. hogy mit írok majd a különböző embereknek, akiket szeretek. például ide akartam linkelni pár kezdetphiait, mert azt hallgattuk az úton. de majd kiírom szép sorban fészbúkra őket.

a tapasztalatok eddig: a franciák nem állnak meg a zebránál, a gyalogosok ennek ellenére átmennek a piros lámpánál. van csomó bicikliút, de eddig két bringást láttam. a buszok időben jönnek és a jegy nagyondrága, legalábbis ha hülye vagy, mint én voltam, és egyesével veszed meg (1.30 egy út. ellenben egy nap 3.40, egy hónap meg 23.50, ha 26 év alatti vagy), namindegy.

az internetkávézó fogalmát a franciák nem ismerik. most egy mekiben ülök, a külvárosban, ahol van net meg bevándorlók. a busz vonalán, amivel be tudok menni a belvárosba (amit még bevallom, nem igazán fogtam, hogy hol is van pontosan...), egy-két elitgimiből olyan felnőttnek kinéző gyerekek özönlenek, hogy ihaj. ha itt nőttem volna fel, tuti vagy nagyonpicsa lennék már vagy altergeci, hogy még véletlenül se illjek a tömegbe. 

az utcatáblákon kint van a személy neve alatt, hogy miről nevezetes. a buszon nem lehet lógni, mert egyesével szállsz fel, és be kell mutatni a jegyet vagy bérletet. az emberek morcosan állnak egymás mellett, de ha rájuk nézel, visszamosolyognak. az egyetemisták közül meglepően sokaknak van autója. 

ami a szobámat illeti: amikor megláttam, akkor jöttem rá, mennyire el vagyok én tájolva valójában. milyen jó körülmények között éltem eddig. sötét, büdös és lehasznált a szoba. de persze csak első pillantásra. van ágy, asztal, szekrény, mosdó, kuka, és most már szőnyeg meg egy-két faldísz is (kópé-iringó-virág-erzsi rajzai meg még ez-az). lassan eltüntetek minden tapétaszakadást a saját cuccaimmal. 

amúgy tele vagyok tárgyakkal. nini gyűrűje, nyaklánc arankától, enikő snoopyja, a már említett rajzok, csigusz, maci esztitől, momó, ágota köve, barni-lilla nyaklánca (ami picikoromban az enyém volt), könyvek. és persze hülyeség, de mégis ez olyan, mintha összekötne az otthonnal. nem kellesz hozzá, hogy veled legyek. 

a város egyelőre semleges, remélem, majd megtetszik. a folyóparton (vienne) még nem voltam. se buliban. se sehol a bútoráruházon kívül, ahol mindenfélét vettünk erzsivel a szobám díszítésére. meg az egyetemen kívül, ahol ma találkoztam pár erasmus-arccal. főleg németekkel. róluk szintén nem alkottam még véleményt.

tegnap sétáltam a campuson a szobám felé, miután erzsi végleg hazament. szomorkodtam, jött szembe egy srác. szimpi volt, én meg zavarban voltam, izgultam, mi lesz velem a következő öt hónapban. harapdáltam a számat, ránéztem, aztán félre. ő is rámnézett. ő is harapdálta a száját. 

megnyugodtam. szombaton sírtam először, amiért eljövök. miután gábortól elbúcsúztam, meg előtte már mindenki mástól, rájöttem, hogy most öt hónapig alig fogok látni bárkit is aközül a sok ember közül, akik eddig annyira természetes része voltak az életemnek, hogy néha volt pofám unni. aztán azóta mindennap sírtam picit, utoljára tegnap, amikor erzsitől búcsúztam. és most már nem. minek sírjak. most nézek előre. 

ban vagyunk, és gyönyörű. külföldről még asszem soha nem blogoltam. ahol most ülök, onnan látszik a tenger, a hajók hullámoznak a kikötőben, meleg van, napsütés. furcsa, hogy egy hónap múlva valószínűleg egy szobában fogok üldögélni franciaországban.

most viszont megyek fagyit venni! jupijupijé.

ok horvátországba. kábé öt perc múlva. család, nyaralás, ilyesmi. hiperszupergyönyörű barna bőrrel fogok visszatérni, és jókedvvel, remélem, mert utána meg sziget! de nemcsak horvátországba indulok, hanem innen el. mármint a lakásból. nem játszom el többször a najódemárcsakegyhónapotmaradok-dolgot, amit eddig minden hó végén vagy elején. bár az is igaz, hogy már kezdettől (azaz: ápr.tól) fogva azt mondogattam, hogy augusztusban tuti otthon fogok lakni. szóval legalább picit tartom magam az elképzeléseimhez.

eredetileg az lett volna a bejegyzés címe, hogy szeretnék... nem egyszerre két férfit boldoggá tenni, ahogy a húsevő főszereplője, hanem egyszerre több helyen lenni. itt is, ott is. maradni is meg menni is. jutnék is meg maradnék. a döntésképtelen lány.

mostantól az lesz, hogy a jövőre koncentrálok, nem a múltra. a jelen még nem megy, az túl bonyolult lenne így hirtelen. bár m.g. szerint például csak radikálisan lehet változni. radikradikradik.

mosogatni, még mindig, négy hónap után is élvezem, ahogy tisztulnak az edények. az viszont kevésbé boldogító, hogy miután végeztem, valahogy mindig előkerül még egy kiskanál vagy pohár valahonnan.

mióta ideköltöztem, kevesebbet blogolok. kiváncsi vagyok mi lesz, ha hazaköltözöm. arra meg aztán pláne, hogy franciaországban mi. egyelőre félés van. annyit tudok, hogy koliban fogok lakni. és hogy zsönöpárlpáfransze... sejhaj.

most meg megyek "dolgozni" (szóval olvasni). az elmúlt napokban gossipgirlt néztem. amellett, hogy persze találkoztam ezer emberrel, voltam itt-ott-amott, rokonokkal, barátokkal satöbbi. de asszem kicsit több erőfeszítést kéne tennem ahelyett, hogy más (nemlétező, de az utcán lassan felismerni vélt) emberek (szintén nemlétező) életét bámulom.

on annyiminden volt, hogy nem is tudom, mivel kezdjem.

utazás j.tal és e.vel, valamint hűtővel, székekkel, üdítővel, borokkal, nyomtatott szövegekkel, folyóiratokkal, chipsszel, tequilával, malibuval (n.z.m. szerint "mintha süteményt innék") satöbbivel. irodalmi sátor volt, sok-sok vendéggel, érdeklődő fiatalokkal és öregebbekkel. volt közös versolvasás: simonmarci szomoróelválósverse, petri szokásosanbrutálja, orbánottó, nyerges gábor ádám (megintelfelejtettem a szót) filantrópja, havasi attila rézfaszúbaglya, oravecz szépöregkoriszerelmesversei és még nagyon-nagyon sok másik. voltak beszélgetések kortárs írókkal (magyari andi, nini, garaczi, simonmarci, márió, nagymárti) és netes folyóiratokkal. mikrofon előtt és mögött. prae, kulter, spanyolnátha, ica. volt táncolás is ezzel-azzal. volt nevetés, piálás, alvás az irodalmi sátorban éjjel miközben a barátaim kerestek (e. azt mondja, az esküvői köszöntőmben is megemlíti majd ezt az estét meg hogy b.sszam meg :P), újabb táncolás, rengeteg koncert, szív alakú szemüveg, bikini, pulóver, szandál minden időben (mert a gumicsizmám valahogy sosem volt kedvem átvenni, más cipőt meg persze minek is vittem volna), puszilózás, ölelgetés, szívás. szélvihar, ami levitte az ir. sátor tetejét és eltörte e.ék sátrát. volt sok-sok barát, ezért volt szétszakadáseffektus is, amikor három helyen akartam volna lenni egyszerre. ellenben nem volt sírás, jupijé.

kár, hogy mostmár az egész múlt idő, csak a fészbúkra feltöltött képeken nézem, igen, igen, ez volt, jó volt, szép volt, fantasztikus élmények és fantasztikus emberek.

most itthon van és nyár (lesz megint mindjárt, azt mondják, 30 fok, sőt!) és ismét nem tudok dönteni. azt tudom, hogy itt vagyok egy lakásban az astoriánál. a gödörben jó volt k.vel beszélgetni. ő szintén nem tudja, mi lesz vele, csak máshogy. e. és j. és m. sem, mindenki más miatt. más okból és más emberek (a szerelmük) miatt/ért nem tudják, hogy alakul majd az életük. nekik mások fontosak, ezért nehéz. nekem miért nehéz akkor dönteni? nincs kihez képest. nincs mihez képest. ez a szabadság (nemjóverziója).

gmailchaten már nincs fent senki, fészbúkon pedig bárkire kattintok beszürkül, hivatalosan is éjszaka van. még nincs 12 órája, hogy felkeltem, kicsit fárasztó volt az elmúlt hét. de nagyonszép. fehérvári rendhagyó irodalomóra-beszámolóval kezdődött, sopronnal folytatódott, kisegyesi feszttel fejeződött be. alig voltam pesten, ez a nyár. most meg itt vagyok, itt, a jelenben, és a régi blogbejegyzéseket olvastam. meg j. blogját a mémek miatt, aztán már nemcsak azért. hanem mert érdekel, milyenek vagyunk. milyenek lettünk.

két hónap múlva ilyenkor már franciaországban leszek, azt hiszem. hogy hol, még nemtudom. azt se, milyen órákat fogok látogatni. és franciául se tudok igazándiból.

de szeretek élni. csak mióta az ötödiken lakom, a mindigis vonzó zuhanás közel került. ki is megyek a teraszra, legyőzni a félelmeimet és átfagyni a nyártól.

volt, jupijupijé. szinte hihetetlen, hogy már július eleje lesz mindjárt, mikor még csak most lett április. lassanként el kéne döntenem, mit csináljak. tegnap azt mondták, szarjam le a pasikat és szüljek gyereket 30-40 között. aztán meg azt, hogy ez hülyeség. olyasmiket is mondtak, hogy sziacica, egy helyes tolókocsis srác (vagy kerekesszék...? váhh, nemtudok pc lenni (-.-)) megfogta a fenekem, ilyesmi. persze nem ezek miatt volt szép a tegnap este. hanem mert jóemberekkel voltam, azt hiszem. 

meg előtte is, egésznap, csak őket már régóta szeretem (ja, a fészbúk ma azt tanácsolta, írjam meg neki, hogy szeretem. nem mondta, kinek, semmi nagy n, szóval most meg kéne írni mindenkinek...? ezek úgyis csak szavak). és ezt a filmet is megnéztem, mert jó:

a szív alakú szemüvegem. kezdődhet a nyár, pláne hogy ma letettem az utolsó (negyedik, nemsok :)) vizsgámat (ötös, jupijé). és mostmár csillagászatilag is nyár van. innentől minden szépésjó lesz. 

és hamár szív alakú szemüveg, akkor kkl verse is jöjjön (najó, csak részlet, mert kib. hosszú. akinek van kedve, itt van az egész. juteszembe, fel is teszem a kedvencek közé.)

egy fordítógép bájai

                                                        ad notam marylin manson: heart-shaped glasses

gyáva vagyok, hogy leugorjak a kibaszott erzsébet hídról vagy legalább a teraszunkról.

és miközben hazafelé jöttem a tf-ről és nagyon sajnáltam magam, csak a ferenciek terénél tűnt fel, hogy mennyire töri a lábam a cipő.

pedig lehetne szép is minden.

elkezdenem tanulni, most már tényleg. kiörömködtem magam azon, milyen ügyeslány vagyok. de helyette mindenmást csinálok. csetelek, blogolok, e-maileket írok, telefonálok, találkozom ezzel-azzal. pedig a korrektúrázott könyv utolsó fejezete még illik is az egyetemen leadandó dolgozatom témájához, összeérnek a szálak megminden. csak meg kéne fogni őket.

most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni. lálálálálá.

az első munkám :) végeztem, befejeztem, jupijupijé.

most már csak huszonnyolctrillió más dolgot kéne megcsinálni, egyetem, miegymás...

de most megyek, ugrándozok kicsit.

kéne minden estére. fantasztikus ez a darab, imádom. meg t.e-t és g.cs-t is. mindenkinek csak ajánlani tudom, rs9-ben játsszák, még remélem, nagyon sokáig.

minden csak attól függ, ki mondja és kinek. ezt a darabot már láttam, nagyon sokszor, de másik szereposztásban. most máshogy van rendezve, és az egész más. minden. a lány, a fiú, és ezáltal a szövegek is. egészen megdöbbentő helyeken talált be nagyon durván a szöveg.

azt hiszed, ha egy helyben maradsz, nem hibázol?

például az ilyen részek. de nem csak. nem tudom most mindet felidézni.

meg amúgy is rég blogoltam már, csomó minden történik mostanában, és ez marad az utolsó helyen. például úgy néz ki, lesz munkám. hogy mennyit fizetnek, az egy kérdés. de az, hogy lesz, az már hiperszuper. korrektúrázás, akár szerkesztés, ilyesmi. irtóra örülök neki, és szinte el se tudom hinni, hogy mindez velem történik. felfoghatatlan, hogy ilyen jó az életem.

meg az is, hogy egy nagyonjóbarátommal lakom együtt. egész máshogy, mint képzeltem, de jó.

és imádom a családomat, ezt nem győzöm hangsúlyozni. a húgom-nővérem aranyosságára, szerethetőségére, személyiségére nincsenek szavak, úgy érzem (de biztos csak nem találom őket, majd keresek még). jó emberek, na, hogy egyszerűen fogalmazzak. jó velük lenni, jó a társaságuk, ahogy beszélnek, éreznek, ahogy beleélik magukat a dolgokba, a beszélgetésekbe, ahogy tudnak szeretni másokat. büszke vagyok rájuk nagyon.

az meg furcsa, hogy m.e. itt volt, és megint elment, vissza heidelbergbe. és csak most, hogy itt volt, jöttem rá, mennyire jó lenne és mennyire jó volt, ha/amikor itt lenne/volt, miközben persze néha falra tudok mászni az örökös nyávogásaitól a semmiről. (de ugye bagolymondja.)

és már csak ez a dal. melletted minden reggel vidáman ébredek fel.

gé felfordult mostanság az életem, azt se tudom, mivel kezdjem.

heidelbergben voltam múlt hétvégén, m.e-nél. gyönyörű az a város és nagyon kedves a fiú, akivel együtt van. piknikeztünk, sétáltunk a napsütésben (ott széptavasz volt), kolbászkákat sütögettünk a folyóparton, ruhákat válogattunk, "kirándultunk" magassarkúban, ilyesmi. nagyonjó volt. az út is.

és elköltöztem, de persze semmi sem úgy alakult, ahogy bármikor is gondoltam volna. boldogság helyett úgy fest, megint a szenvedős utat választottam, bár most nem volt olyan evidens, mint anno. emiatt bonyolultabb. miattam, én bonyolítom túl.

vicces azért, hogy két hete azon nyünnyögtem, miért nem válaszolnak (najó, egy ember miért nem) az e-mailjeimre. most ez ugyanolyan röhejes, mint amilyen később az lesz, hogy most miken nyávogok.

váhh. nehéz értelmezni a kib. érzéseket. pláne másokkal érzékeltetni, plánekettő elmondani.

leadtam! jelentkeztem erasmusra. most már csak rajtuk múlik, mi lesz.

a másik és meg, hogy most már tuti elköltözöm legalább 1-2 hónapra itthonról. kíváncsi vagyok, milyen lesz. még sose laktam senkivel a szüleimen kívül, komoly :) csak dolgozni kéne, most ez az új parám.

(ja, a levelekreválaszolásról meg annyit, hogy persze én voltam rohadt türelmetlen. és amúgy sem fontos az egész... sötétgyökérségem határtalan tud lenni. elnézést mindenkitől és magamtól, vuff!)

tól mostmár - elnézést a szóért, de - faszkivan. arról nem volt szó, hogy órákat fogok elba... pazarolni az életemből arra, hogy önéletrajzot meg motivációs levelet akarok írogatni. persze nem csak ebből van elegem, hanem most ennek kapcsán hirtelen mindenből. például hogy nem lehet válaszolni levelekre. 

de legalább tavasz van. szép (lesz mostmár tényleg, ugye?) az idő, lehet biciklizni, fittnek lenni. és el lehet költözni, hacsak egy hónapra is.

viszont az önéletrajzot írva megint rájöttem, mennyire nem dolgoztam még soha semmit. persze igen, ha az irodalmi izéket is munkának vesszük, de nem veszem. fel kéne nőni végre, legalább egy kicsit. és nem kiakadni hülyeségeken újra meg újra meg újra satöbbi. nem jelentőséget tulajdonítani olyasminek, aminek nincs, és észrevenni, ami van. valahogy így képzelem.

a szerelmes hal megy a tévében. - a szerelemről nem beszélt? - beszélt, de én nem figyeltem. a színésznő szája szélére ragadt a porcukor, szép.

le, ne legyen vége annak a napnak, amikor még firenzében keltem. ne legyen vége ennek az öt napnak, ne kelljen holnap (6 óra múlva, sejhaj) egyetemre menni. sétáljunk még a ponte vecchión és a piazza della signorián, lakjunk öt percre a dómtól, legyenek kedvesaranyos olasz lányok a lakótársaink, sétáljunk végig az oltrarnon, nézzük meg a palazzo pittit és fáradjunk el, ázzunk meg nagyon a kocsitól hazafelé a via dell'aquán, együnk sok-sok tésztát, és fagyit. nyissunk be (már aki mer) titkos ajtókon. húzzunk zacskót a lábunkra a cipő alá, és lépjünk bele minden pocsolyába. fagyjunk szét a firenzei dóm böjti miséjén, miközben pakisztániakat keresztel a pap. 

együnk még több fagyit. vacsorázzunk együtt az olaszokkal a trattoriában, ahol f.e. dolgozik. csináljunk sok-sok fényképet, találkozzunk csernussal (hé, csernus!) a ponte vecchión. feküdjünk le mindennap későn, és határozzuk el, hogy másnap már tényleg tízkor, najó tizenegy, indulunk a városba. kovácsolódjunk egy csapattá pár nap alatt. hallgassunk esténként gagyi olasz zenéket, és egyebeket. lássunk puttókat és egyikünk ölje meg őket legalább egy pillanat erejéig. keressünk parkolóhelyet és parkoljunk ingyen három napon át. egyszerűen csak 

érezzük jól magunkat, és kész. 

félretéve a modoros felszólítómódot, annyit még, hogy f.e. nagyon klassz csaj. erasmusolni úgy kell, ahogy ő csinálja. úgy érdemes. beépülni a városba, eggyé válni vele, a lehető legjobban benne lenni mindenben, ami olaszország, ami firenze (esetemben majd remélhetőleg ami franciaország, ami limoges).

amúgy meg annyi zenét akartam kitenni, hogy inkább egy képet fogok. ... majd holnap, mert ma béna vagyok. mentségemre, kb. tíz órát vezettem. na.

, holnap (ma) megyünk firenzébe! öt nap persze nem a világ, de pont elég arra, hogy kurvajó legyen és hogy kicsit felfedezzük a várost. arra meg külön kiváncsi vagyok, milyen lesz aligismert emberekkel együtt utazni, ilyet még sose csináltam, mindig csak barátokkal mentem ide-oda. 

lelkesfej. (ez a kép egy utazásiiroda honlapjáról van, de pár nap múlva sajátot linkelek :))