egy vitorláson, azt hiszem, huzamosabb ideig is. főleg nyáron, amikor bármerre nézel, csodálatos szigeteket látsz, néha felbukkan egy delfincsalád, a kikötőkben egy idő után ugyanazokat az arcokat látod, pedig minden éjjel máshol alszol, és még akkor is süt rád a nap, amikor a felhők mögött van. 

szóval egy vitorláson ellennék, egy-két hét után már a szárazföldet találnám elviselhetetlenül szédítőnek, forogna velem  a világ, ha nem mozogna alattam a hajó. a csillagok alatt aludnék egy hálózsákban, és minden augusztusban éjszakánként 61 hullócsillagot látnék, de minden egyes alkalommal elfelejtenék kívánni. nem is lenne fontos, mert minden rendben. 

amúgy persze most is hasonló dolgok történnek, csak nem itt élek, hanem ideiglenesen időzök a tengeren, és épp nem süt a nap, hanem egy vihar elől menekülünk. hupsz.

egyszerű. csak felveszek egy kisruhát, hozzá tornacipőt, mert nincs szandálom és újra divatos kényelmes, és kilépek a kapolcsi momentán udvarra. egyszerűen körbejárok, mindenkire mosolygok, mert imádom, hogy nyár van, és minden olyan egyszerű. süt a nap, forróság van, lerohad rólam a kisruha is meg a tornacipő is, de eszem egy fagyit és minden megoldódik. aztán leszakad az ég, megszakad a szívem, mert eszembe jut, hogy tavasszal is minden egyszerűnek tűnt. hogy legutóbb márciusban írtam blogot, amikor még nem voltam kanadában, most meg mindjárt augusztus, és úgy fest, idén már nem leszek kanadában. sem jövőre. olyan oldalakat követek, olyan honlapok vannak kedvencnek jelölve, olyan emberek az ismerőseim, ami nem a jövőm. mert hoztam egy döntést, hogy végre minden kibaszott egyszerű legyen, hogy végre egyértelmű legyek, és ne szakadjak kétfelé, hogy ne ingázzak, hogy ne legyen rossz a.nak, hanem legyen boldog úgy igazán, ahogy még nem is tudja, hogy tud lenni, de semmi sem egyszerű most sem, mégsem. nem egyszerű nem beszélni, például. és nem lenne egyszerű beszélni sem. nem egyszerű írni erről, főleg mert az egész utamról még semmit sem írtam, és miért nem csak a szépre emlékezem inkább, ugye. vagyis miért csak arra. egy kutatás szerint szakítás után ugyanazok a hormonok lépnek működésbe, mint a szerelem elején, és ez egy óceán távolságból ugyanúgy működik, mint a szomszéd szobából. és most elakadtam, mert csak annyit szerettem volna mondani, hogy szeretem a nyarat. és hogy szeretem azt a tizennyolcéves ént, aki a harmincéves énnek írt levelet, és akit anno annyira lenéztem, pedig kibaszott cuki volt és kurvajófej és nyitott és elfogadó ésésés. ez a része tényleg egyszerű. úgyhogy holnap is felveszek egy kisruhát és mosolygok.

a többit meg a nyárra bízom.

van, százhárom perce ráadásul másodika. alig több mint három hét múlva már kanadában fogok lófrálni a második legnagyobb francia nyelvű városban. most meg itt fekszem az elméleti tavaszban a tél közepén, és azon gondolkodom, vajon hogy lehetséges, hogy a februárom még úgy indult, hogy mindennap hajnali ötkor felkelek, regényt írok és programozok, most meg itt fekszem és blogot írok hajnalban. miért ilyen szélsőségekben érzem jól magam? miért szeretem a hajnalt még ébren vagy már ébren várni? elmúlik-e az az érzés, hogy egyszerre minden annyira tökéletesen teljesnek tűnik és végtelenül hiányosnak? hogy az élet tulajdonképpen szép. de a tulajdonképpen szó nélkül a mondat mégsem igaz. 

nincs csend és hó és halál, csak tél. és hó. és csend. csak a pillentyűzet kopog. elírás, de tetszik. pille. már csak nyolcvannyolc nap és elolvashatom a levelet, amit a harmincéves önmagamnak írtam, szigorú kikötéssel, hogy kizárólag a születésnapomon nyithatom ki. házkutyagyerek-ágyasztaltévé vagy ilyesmikre számítok tizennyolcéves önmagamtól. esetleg bölcs tanácsokra az önelfogadásról meg a barátságról. 

meg arról, hogy kibaszott jó életem van. a többi csak sallang.

- mostanában ez a film újra meg újra előkerül az életemben. és nem is ma este, de mégis. amikor sokat iszom, mindig eszembe jut, hogy ha még egy kicsit többet innék, akár túlzásba is vihetném. és akkor belőlem is lehetne egy olyan mesefigura, mint Banks papa, akinek a Mary Poppins mesében már köze nincs az alkoholizmushoz. és mégis az egész arról szól, hogy ő a börtönéből kiszabaduljon. a magányról szól. és a szeretetről. és szeirntem Disney egyik (általam látott) legszarabb klasszikusa. mármint a Mary Poppins. mert vontatott, lassú, rosszul helyezi a hangsúlyokat, túl hosszúra nyújt jeleneteket.

de a Saving Mr. Banks ettől még zseniális marad. egyszerűen nem tudok lekattanni róla, ha szóba kerül, nem tudok rosszat mondani róla. asszem rajongó típus vagyok. asszem (meg)érint ez a problémakör.

magamnak való, zárkózott, elvonulós ember lenni néha, hogyha az alkoholmámor és az emberek társasága tölt fel igazán. és hiába próbálok tudatos állampolgár lenni, valahogy (a választások közeledtével?) egyre kevésbé hiszek a nagyszabású változtatásokban, sokkal inkább hiszek az említett (hozzám közeli) emberekben.

mert ha azt mondom egy random ismeretlennek, hogy a.val vagyok együtt, akkor csak simán irritálom, hisz nem bírja a magamfajtákat (sőt, bizonyos szituációban már küldött is ki kocsmából ilyen párt). viszont hogyha az unokatesómnak mondom ugyanezt, akkor ledöntök néhány falat, mert mindig is csodálta a szabadságomat, és egyébként is milyen szép pár vagyunk.

így lehet, hogy picit lassabb lesz az oly régóta tervezett világmegváltás.

de lassú víz partot mos. sok lúd disznót győz. sok kicsi sokra megy. azértavízazúr.

vonatra. csütörtökön elmentem slamklubra, pénteken pedig bartis 50. szülinapra. és annyira félelmetes, amikor egy anno nagyonfontos, mindennél fontosabb dologra veszem rá magam újra. mert mi van, ha mindent elrontanak az új élmények, visszamenőleg is? vagy ha csak simán nem lesz pont olyan. vagy ponthogy pont ugyanolyan lesz. szóval kicsit a sehogysejósemmisejó-feelingben voltam. és aztán mégis csodás volt mindkettő. főleg a bartisszülinap. 

nemcsak mert végre beszélgettem k.szel részegen mélyebben és hosszabban, és nem is mert megint találkoztam rég nem látott arcokkal. nem azért, mert táncikáltunk viccesen vagy mert megvertük k.i-t csocsóban zs.val. nem azért, mert négy nap után végre tudtam beszélni m.vel a kisbabájáról meg arról, hogy hogy van. nem is azért, mert a klub nyertese a "történelmet nem a győztes írja, hanem az, aki jól tud írni" sor miatt (is) nyert. hanem valahogy az egész egyben.

a gimnázium, a slam poetry, a kortársírók, a barátaim, az irodalom, minden együtt volt. múlt-jelen-minden. szóval most nosztalgiából elkezdek megint írni, hátha végre elkészül a regényem. 

ra mostanában rá vagyok kattanva. mármint szimpla pillanatokban eszembe jut, hogy ezt most örökre megjegyezném, hogyha történne valami, amiért érdemes. legtöbbször rossz dolgokkal asszociálom, például durrdefektje lenne a kocsinak (bár nem tudom, egyáltalán van-e még olyan), amikor épp hetvennel megyek el a villamosmegálló mellett árpádhídnál, és egy kislány épp lehajolna bekötni a cipőjét. vagy pontosan emlékeznék, hogy hogy nézett ki a mellettem ülő nő a repülőn, hogyha épp akkor mondták volna be, hogy lezuhanunk. és hogy milyen volt a fa lombja, amikor elém ugrott a macska. készülök ezekre a pillanatokra, megfigyelem a környezetemet, aztán elfelejtek mindent, mert nem történik semmi. semmi olyan, ami bevésődne. semmi katasztrófa.

aztán van egy pillanat, amit épp nem is figyelek, nem készülök, épp nézem ezt a filmet, és akkor m. felhív, hogy elfolyt a magzatvíz. és csak most, pár nappal később kezdem felfogni ennek a jelentőségét. hogy a legjobb barátnőmnek megszületett a kislánya. annak a lánynak, akivel már az első "igazi szerelmeinkről" is mindent megbeszéltünk. akivel együtt végigéltem a kiskamaszkoromat, aztán a nagykamaszt, aztán a mármajdnemfelnőttet, és aztán még tovább. és most anya lett. és nem tudom, milyen lesz, hogyha én leszek anya, mert már ez elképzelhetetlenül... megfogalmazhatatlan. mindent megváltoztat. sosem fogtam fel ezt ennyire, pedig kisbabák körül forogtam lényegében mióta az eszemet tudom. de ez most m. kisbabája.

és persze az is van, hogy mivel egy ideje mindenki terhes, és megszületett e., most valahogy elgondolkodtam, vajon hogyan és mikor tudok/akarok én anya lenni. mindig is az akartam lenni, és most mégis távolabbnak tűnik, mint valaha. és mégis annyira szeretném. ezek vajon a hormonok? vagy csak harminc leszek? vagy mi ez? nem igazán tudom követni magam. 

ha az újév olyan lesz, mint amilyen január elseje volt, akkor:

- nem fogok inni alkoholt egyáltalán
- sokat fogok röhögni és egy picit aggódni
- nagyon sokmindenkivel messengeren/telefonon fogok kommunikálni
- keveset fogok enni, de abból is a fele édesség lesz (a másik fele meg lencse)
- a lencse miatt gazdag leszek
- sok pénzt fogok benzinre és utazásra költeni (lefoglaltuk a szállást is tenerifére, most már tényleg megyünk! jupijé!)
- sokáig leszek ébren és sokáig fogok aludni (milymeglepő)
- nagyon fogom szeretni a barátaimat és a.-t
- és egy kis időt azért a szüleimmel is tölteni fogok
- túl sok programot akarok majd bezsúfolni egy napba, de nem leszek csalódott, ha mégsem sikerül
- nem tervezem túl az életemet

így ezek alapján nem ígérkezik nagyon másnak, mint 2017 - kivéve persze az alkoholos részt -, de közben meg annyira azt érzem, hogy meglegyintett valamilyen változásszele. fogalmam sincs, mi még. hogy kanada, vagy hogy mert nincs munkám, és megint ott tart az élet, hogy bármi lehetséges. mindenesetre hello 2018! nem mondom, hogy vártalak, de kíváncsi vagyok, milyen leszel.

és egy kis karácsonyi utónosztalgia. mert idén tavaly ez a dal volt a karácsony. 

az a jó a kihívásokban és fogadalmakban, hogy az elején mindig elhiszem, hogy majd szépen tartom magam hozzájuk.

régebben az volt, hogy majd ebben az évben többet tanulok törit, aztán hogy majd ebben a félévben tényleg elolvasok mindent és felkészülök az összes szemináriumra, és hogy majd ebben a vizsgaidőszakban tényleg elkezdek időben tanulni a vizsgáimra.

és aztán mindig volt valami fontosabb, valami olyan, amit nem elhatároztam, csak épp szerettem csinálni. most az, hogy elmentem a könyvtárba és méláztam az életen, a világmindenségen meg mindenen. és kóboroltam a.val a hóesésben a majdnem teljesen kihalt városban. például.

a kihíváslistám állása:

- blogírás: hát... gyakrabban írok, mint előtte. ennyi :D
- sport: mindennap mozogtam valamit. fuckyeah. tegnap például korcsolyáztam, imádom! és majdnem annyira menő voltam, mint két órával később a hokimeccsen a halifax mooseheads csapata. akik persze nyertek, annyira faszán drukkoltunk nekik!
- kreatívkodás: a.nak szuper ajándékot találtam ki, csináltam rá saját készítésű masnit. és levágtam a saját hajam, nagyon-.nagyon rövidre és csitrisre. imádom. és mint kiderült, annyira már nem is göndör. meg annyira nem is sok, mint hosszan tűnt. hupsz.
- kedvesség: nos. úgy fest, nem vagyok annyira kedves, mint ahogy az élt bennem... de azért vigyáztam egy srác táskájára, rámosolyogtam legalább napi egy emberre, tartottam az ajtót, szóval nem voltam paraszt. asszem.
- angolszó: az eddigiek, amikre tényleg emlékszem még: RV / poutine / treason / buzzer / ammunition / jot down / visceral / flawed / despise. nagy részük brene brown szuperséges könyvéből vannak (i tought it was just me, but it isn't).
- vers: kétnaponta kettőt-hármat felolvastam a.nak, leginkább innen, az egyszerűség kedvéért. 
- ételkészítés: magamhoz képest menő voltam, a tasty nevű alkalmazásra rákattantam, és csomó mindent csináltam, ebédet, reggelit, uzsit, imádok főzni meg nyomulni a konyhában. #nőiprincípiumrulez
- 10 perc meditálás: ez is jó ötletnek tűnt. és egyszer tényleg meditáltunk is. jó volt. majd lehet, hogy megint fogunk.

de most menni kell korizni megint, aztán az itteni csodákpalotájába, és végül homárvacsora. kinek kellenek kihívások, ha itt az élet maga? <3

jó ez az adventezés, mert ma rájöttem, hogy tényleg hamarosan megint karácsony, évvége, eltelt egy év, tejóég! november 19-én, mielőtt eljöttem budapestről, valahogy jobban felfogtam, hogy amikor hazamegyek december 20-án, akkor már szinte tényleg nem lesz más hátra, mint ünnepelni. de ezt a nem lesz más hátra dolgot az ajándékok beszerzésére/elkészítésére nem vonatkoztattam...

szóval senki nem fog semmit kapni idén tőlem, asszem. és majd ráfogom a zerowaste életmódra. ez az új neve a lustaságnak, jeee. ittenre viszont beszereztük életem szerelmét az új mopot! bambusz a nyele és a feje újrahasznosított műanyag. szóval immár nemcsak a-val vagyok kedves, hanem a földdel is.

amikor ilyeneket látok, akkor pedig rájövök, hogy tényleg bármivel lehet foglalkozni, ami érdekel. bár azt nem igazán értem, hogy miért a tökéletes koncentrikus körökbe rendeződött alakzat az, amit a tudósok szerint a dobókockák "szeretnek", ellentétben az összevisszasággal. szerintem inkább a tudósok szeretnék a tökéletességet. bár lehet, hogy engem is meggyőzne, ahogy 25.000 kocka a kezeim alatt rendeződik formába.

kissé elmaradtam a saját magamnak tett ígéreteimmel. bárcsak inkább azt fogadtam volna meg, hogy mindennap sokáig fenn leszek és egy tonna édességet eszem, és... ennyi! ebben a kettőben profi vagyok. 

nade most a listám úgy áll, hogy:

• blogírás - in progress mára
• sportolni - a mai adag 10 perc hasizom (megint...), pedig majdnem lementünk a gymbe
• kretatívkodás - egy darab csillagot hajtogattam, fuckyeah. ellenben az gyönyörű, imádom hundertwassert, és szépséges hundertwassercsillagokat hajtogatok most már örökké (vagy amíg el nem fogynak a képek).
• kedvesség - nos, bocsánatot kértem, miután kiakadtam egy hülyeségen. ez nem tudom, kedvességnek számít-e, de fogjuk rá. hátha ez motivál majd, hogy már eleve ki se akadjak.
• angolszó - ezt még nem írtam, mert tegnap ugye elmaradt a blogbejegyzés, de az egyik új kihívás mindennap egy új angol szó. nem túl nagyratörő, ám annál betarthatóbb kihívásdarabka. eddigi szavak: RV (= recreational vehicule, vagyis lakókocsiiiii) és poutine (= tipikus kanadai étel, szerintem nagyon nem guszta, sült krumpli sajttal és még vmi fura öntettel. de a cinnamon rolls mindenért kárpótol).
• versolvasás - ez is egy könnyű része a kihívásnak. mindennap egy verset felolvasok a-nak vagy ő nekem. ez a mai.

egyébként pedig egész nap esett, ezért végre elmentünk a pier 21 múzeumba (kanadai bevándorlási múzeum), ami azon a 21-es dokkon van berendezve, ahová anno kb. összesen 1.000.000 ember érkezett kanadába, menekülve a világ minden tájáról, vagy csak szimplán egy szebb/jobb/izgalmasabb élet reményében. megrázó volt, mert egyrészt ijesztő és szomorú belegondolni, hogy embereknek el kellett hagyniuk az addigi életüket, másrészt mindig hálátlannak érzem magam ilyenkor. szenvedek itt, hogy milyen egyetemet válasszak. de választhatok.

és már kétszer váltottam meg a világot részegen angolul. szóval nyelvtudásom is fejlődik. jupijé.

december 7-én is sikerült minden: mozgás, írás, és kreatívkodás. cuki csillagokkal lesz tele a lakás december 24-re. hacsak ki nem találok valami újabbat. a negyedik kihívás pedig a kedvesség. napi egy jófej, kedves cselekedet, ez dec. 7-én lábmasszázs volt. ma pedig seggfej hangulatban vagyok, így egyelőre azt, hogy még nem rúgtam bele senkibe, már durván kedvesnek érzem. (szegény a...)

szóval nagyonvárom a jézuskát, hogy hozzon egy kis agyat/tehetséget/jófejséget. addig is eszem sushit, hátha segít.

fényárban úszik a lakás, döbbenet, hogy néhány ledes égő meg némi zöld mennyit dob a hangulaton. a kihívás harmadik napján pedig kreatívkodtam. ilyen csillagot csináltam, nagyon menőn néz ki!, és nagyon egyszerű. szóval mostantól mindennapra valami kreatívság is beficcen majd! aligvárom!

idén volt szerintem életem első olyan éve, amikor én voltam a mikulás. ezek szerint felnőttem? nem tudom eldönteni, a várakozás és a leselkedés izgalmasabb a mikulás után, vagy ez az érzés, hogy nem akarsz lebukni, ahogyan épp csempészed az ajándékokat az este kitett csizmákba. 

míg mi ünnepeltünk, a halifaxiak (angolul haligonians, wtf) ma mindehol megemlékezéseket tartottak. pontosan száz éve történt ugyanis, hogy két hajó összeütközött halifax mellett, aminek hatására az egyik felrobbant, így majdnem kétezren meghaltak és több tízezren elvesztették az otthonukat. (360 fokos videó itt, hosszú magyar szöveg itt.)

nemrég voltunk egy erről szóló kiállításon a.val, döbbenetes, hogy milyen kis dolgokon múlnak milyen nagy katasztrófák. ha az egyik hajó nem túl lassú és nem szakad le a konvojtól. ha a másik hajót csak fél órával rövidebben ellenőrzik, így még kiér az öbölből a záróhálók (tengeri védelem az I. vh. miatt, idegen hajók ellen) leeresztése előtt. ha észreveszik egymást. ha az egyik nem épp robbanóanyagot szállít... akkor nem történt volna meg az atomrobbanásokon kívül amúgy ember által előidézett legnagyobb robbanás. 

sokszor építkezéseken még most is találnak hajódarabokat.

(holnap vidámabb témával érkezem, ígérem.)

és igen! második nap. kitartásom eddig frenetikus. ma (dobpergés) s p o r t o l t a m. és ez az, ami a második a listán: most karácsonyig mindennap kell valamit mozognom (sétálás a parkban nem számít bele). ez azért király, mert az adventinaptár miatt mindennap eszem édességet, ráadásul ki kell próbálni mindig valami kanadai frenetikusan finom és nagyon nem szénhidrátmenteset, például fahéjastekercs, répatorták (mert mindenhol más az íze, ugye), magnum double mogyoróvajas változat és a lista végtelen.

teljesen ráfüggtem a főzésre receptvideók nézegetésére és lementésére. eredetileg itteni kajákat akartunk főzni. de végül inkább csak itteni alapanyagok használatára módosítottuk az elhatározást. csodás kínálat van rákokból, kagylókból, halakból, és persze homárból. a. szülinapját lehet, hogy egy kegyetlen homárvacsorával ünnepeljük. kérdéses, mert egyrészt sajnáljuk a homárokat, másrészt viszont finomak. #firstwordsproblems

félreértés ne essék, ma mirelitpizzát vacsoráztunk, vékonytésztás, eredeti német. lol. ennyit a nagy környezettudatos csakhelyicuccotveszek-szemléletemről. a tányérjaink meg bulgáriában készültek. nehezebb ez a közelről ökocuccot beszerzés, mint hittem. de a cuki kis karácsonyfánk cuki kicsi és ráadásul nem is igazi fa. és szépséges díszeket is a pár újonnan vett bútor csomagolókartonjából fogok csinálni és/vagy újságpapírból. 

most pedig alszom, mert mindjárt jön a mikulááááás, nem akarom meglesni. (de.)

elérkeztem decemberbe úgy, hogy ebben az évben alig írtam (ide is).

szóval úgy döntöttem, nem újévi fogadalmakat kezdek tenni már idén, hanem most 19 napig mindennap elkezdek valamit, amit december 24-ig csinálok. ma azt kezdem el, hogy mindennap írok. 24-re remélhetőleg összegyűlik tizenkilenc dolog, amit csinálnom kell. hestegmóka. 

kanada amúgy röviden: király! hosszabban: nagyon király! és egyelőre a hideg sem visel meg, ma például simán gyalogoltam egy órát a városban nullafokokban. gyanús, hogy a csillagospulcsim a titok nyitja. ami továbbra is kb. az egyetlen igazánmelegruhám, de igazán imádom. 

szóval még hosszabban: a belváros közepén lakunk, minden lényeges dolog (értsd: boltok, mozi, könyvtár<3, kávézók, a. munkahelye) max tízperces gyalogtávra van. imádjuk. egy társasház 18. emeletén van a lakás, ami azért szuper, mert a fél városra rálátni, ellenben egyelőre az erkélynek én még a közelébe is alig merek menni, mert félek, hogy kizuhanok. najó, egyszer már kinyitottam tökegyedül az erkélyajtót. aztán bezártam.

az is lehet, hogy tényleg ide fogok járni egyetemre, mert elfogadják a diplomámat. és mert másképp nehezen tudnék kinnmaradni. munkavállalói vízumot szinte lehetetlen szerezni, pláne az én szipiszuper jokerdiplomámmal, ugye... sok magyarszakost keresnek itt. se. 

szóval most ki kéne találni, mi érdekel. amivel pénzt is kereshetek. ami könnyű lesz, ugye, mert mindig is nagyon céltudatos voltam. tudom például, hogy holnap mit kezdek el 18 napig csinálni. csak még nem mondom meg, mert meglepi. eddig látom a jövőt. hestegmóka.

már mindenki írt róla, mindenki megnyilatkozott, mindenki posztolt. mert úgy tűnik, szintemindenkit zaklattak. én meg csendben olvasom, néhány helyen lájkolom a kommentet, sőt meg is osztottam már cikket, de egyszerűen nem tudom, mit gondoljak.

egyrészt engem például nem zavar a füttyögés, jóaseggedezés, sőt, azt érzem tőle, hogy vonzó vagyok. bóknak veszem, nem zaklatásnak. persze lehet, hogy kell a külső megerősítés, mint oly sok minden másban. egy bizonyos határig. és ez nekem pont az a határ.

másrészt nem érzem, hogy az én pitiügyeim zaklatások lennének úgyigazán. én nem akarom komolyanvehetetlenné degradálni a hashtaget azzal, hogy leírom a megerőszakolt, konstansan szexuálisan zaklatott nők és férfiak mellé,

• hogy a buszon felhúzta a szoknyámat egy bácsi és simogatott, hiába húzódtam egyre odébb, és csak akkor hagyta abba, amikor már leszálltak elegen ahhoz, hogy tényleg odébbálljak. 
• hogy franciaországban, éjszaka, amikor tényévekre voltam minden ismerősömtől és helyben újakat még nem szereztem, követett egy srác, a kihalt utcán, kb. egy kilométeren keresztül. és egyre halkítottam a zenén, hogy halljam, mögöttem van-e még, és balra-jobbra mentem az úton, hogy megnyugodjak, valójában nem követ, csak arra megy haza, de tényleg követett, mindig pont a látóteremen kívül, mögöttem haladt, és amikor már gyanúsan közelinek éreztem az auráját, akkor hátranéztem, és szinte hozzámért, annyira közel volt, a nadrágja félig letolva, mert már elővette a farkát és elkezdte kiverni, én meg csak üvöltöttem egyet, hogy NE!, majd tiszta erőmből futni kezdtem. 
• hogy életem második szexuális élményét nem akartam, mert nem álltam még készen, hogy lefeküdjek vele, de persze nem volt erőszak, magamtól mentem fel hozzá, és csak néhányszor mondtam, hogy most még nem szeretném, nem is esne jól, aztán ha már felmentem, akkor kit akarok áltatni alapon belementem.
• hogy egy akkor közeli barátom teljesen természetesnek vette, hogy bármikor alámnyúlhat, és többekkel megbeszéltük, hogy velük is csinálja, és ez gáz, de azon kívül, hogy azonnal rávágtunk a kezére, nem nagyon tudtunk máshogy hatni rá.

harmadrészt valahol az is beteg (egyéni vagy társadalmi szinten?), hogy a jóaseggedezést bóknak érzem. és hogy azt, hogy ilyen sztorikból (amikben végül nem lett igazi para) nekem csak a buszosbácsi meg a követősfiú jutott, azt kicsit kínosnak érzem. mert akkor vagyok jónő, hogyha ezekből több történik. félelmetes. alig merem leírni, annyira félelmetes, hogy ez van bennem zsigerileg.

negyedrészt, aki ilyet csinál, annak komoly segítségre lenne szüksége. nem arra, hogy macsónak tekintsük , felmentsük, és az áldozatra mutogassunk, vajon mit csinálhatott volna másképp akár anno, akár a comingoutkor. a követősfiú, amikor én ijedten futni kezdtem, könyörgően utánamkiáltott, hogy kérlek, ne menj!

szóval valami olyan segítségre lenne szükség szerintem társadalmilag, amivel rálátunk, hogy két ember, akármilyen szituban is találkoznak, két egyenlő ember. egyik sincs feljebb vagy lejjebb emberi mivoltában. ha viszont mégis sérülne ez az egyensúly, akkor beszéljünkróla.

annak ellenére beszéljünk, hogy kurvanehéz, őszintén.

dolgokra. érzésekre. emberekre. sorozatokra. könyvekre. alkotókra. szeretem azt az érzést, amikor beszippant egy világ, és azon gondolkodom, vajon mit lehetett volna másképp csinálni, vagy épp én mi lennék vagy mi nem lennék benne. a szolgálólány meséjében például vajon mennyire tudnék önmagam maradni. mit csinálnék, ha látnám, hogy felakasztják a szerelmemet, vagy bárkit, aki épp a rendszerbe nem illően viselkedik. mit tennék, ha csak arra tartanának, hogy valaki másnak gyereket szüljek. vagy ha én lennék az, aki nem tud szülni, viszont van elég pénze, hogy felfogadjon egy termékeny szolgálólányt. tudnék-e ennyire embertelen lenni. tudnék-e hinni benne, hogy egy jobb világot építek, ami csak azért rosszabb, mert ez a dolgok rendje, a világban mindenképp rossz némelyeknek, és ha épp nem nekem, akkor leszarnám-e, hogy mennyi mindenkinek elveszem a szabadságát. tudnék-e ellenálló lenni belülről a végsőkig, egy olyan világban, ahol senkiről sem tudom, hogy bízhatok-e benne, ahol nincsenek valódi emberi kapcsolatok, mert mindenki mindenkit figyel. figyelnék-e én is, ha megkérnének, jelentenék-e, megtörnék-e, vagy én lennék az, akit már az első szigorító törvényhozás elleni tüntetésen lelőnek.

és persze kérdés, hogy tudnék-e ilyet írni. érdemes-e írnom, hogyha ilyeneket úgysem tudok, mert nem vagyok elég tájékozott, elég érdeklődő, elég zseniális, elég sokrétű, elég szorgalmas. mert nem vagyok elég. kérdés, hogy én csak rákattanni tudok-e mások fantasztikus, izgalmas, érdekes, nyomasztó, őrült vagy épp örömet adó cuccára, vagy én is tudok létrehozni rákattanásra méltó bármit.

az ábécé összes betűjével kezdődött már blogbejegyzésem. 

annyira elfáradtam abban, hogy folyamatosan érdeklődő, izgatott, nyitott, kedves legyek, akiről el lehet hinni, hogy bármihez is ért, hogy bármit is ér, annyira elfáradtam abban, hogy magamnak magyarázzam, hogy megérdemlem. a boldogságot, a szerelmet, a külföldöt, a barátaimat, a közösségeket, a nemdepressziót, a napsütést, a vitorlázást, a fizetésemelést, a sportot, a pihenést, a simogatást, a kedvességeket, az együttröhögést, annyira elfáradtam abban, hogy ebben a folyton ingó hangulatban éljek, hogy akárhogy is, akármennyi pszichodráma és akármennyi önismeret és akármennyi megfelelésikényszerlevetkőzés és őszinteség - szóval mindezek ellenére is van olyan, hogy ez van. ez a semmi, üresség, fásultság, amit persze nevetséges lenne depressziónak vagy még akár depresszív állapotnak is nevezni, mert tudom, hogy mindjárt elmegyek hajatmosni, felöltözöm, eléneklek valami vidám zenét kurvahamisan, felülök a robogóra, és mire odaérek a bárhova, már visszaváltozom azzá a lánnyá, aki most szeretnék lenni épp.

de egyelőre még ez van. hogy fáradtnak érzem magam, amiért úgy kell tennem, mintha értenék bármihez és mintha érnék bármit és mintha megérdemelném. a mindent. ezt a fantasztikusan, csodálatosan izgalmas, érzelmes életemet.

vagy nem kanada, ez itt a kérdés.

hónapok óta ez, és a legszomorúbb valahogy az egészben nem a családomitthagyása, a barátaimitthagyása, hanem hogy bárkinek felvetettem a kiköltözés gondolatát, azonnal az volt a reakciója, hogy hátmiértnemennél?! mi itt a kérdés?! 

és pont ez a kérdés. eddig azt gondoltam, én egy olyan ember vagyok, aki magyarországot (vagy legalább a közvetlen környezetét) olyan hellyé teszi, ahonnan nem az a kérdés, miértnemennél, hanem hogy miértnemaradnál. és akkor éppen én megyek el? éppen én választom a külföldöt mint lehetőséget ahelyett, hogy kiteljesednék itt, ahogy tudok? nyilván attól, hogy én elmegyek, nem megy tönkre az ország, de valahogy mégis szomorú arra gondolni, hogy máshol nemcsak más, hanem jobb is. de lehet, hogy csak több origót kéne olvasnom és hinnem kéne az óriásplakátokban, és máris jobban aludnék és nem ilyen cikkeket olvasva érne a reggel. és tudom, hogy nem a ct-hiány miatt halt meg a kislány, de elég szomorú, hogy azért mentünk fel orvosokat az alól, hogy parasztok velünk, mert ha ők se lennének, tényleg mind meghalnánk. és csak egy picit túloztam.

#csőmagyarországkárért

ruha. nem akarok új fürdőruhát minden évben, és imádok a régi ruháimban járni. annyi örömforrás van a ruhavásárláson kívül. nem mondom, hogy nem villanyozott fel, hogy egy szuper új fürdőrucit kaptam a.tól szülinapomra, de nem akartam, csak lett. idegesít, hogy egy-egy új ruha a boldogság forrása bizonyos embereknél.

#anyádfogyasztóitársadalom.

és most utánanézek néhány képzésnek kanadában a környezetvédelemmel kapcsolatban.

került a térképre az elmúlt héten. egy-egy szív egy helyet jelöl, ahol jártunk a.val, és megnéztünk legalább egy girbegurba napfényes olasz utcácskát, egy fantasztikus középkori várormot, egy dómot, egy piazzát, vagy ahol ittunk egy jó bort, ettünk egy fagyit, fürödtünk a tengerben.

sosem utaztam még úgy, hogy nem foglaltam alőre szállást. csak annyi volt meg, hogy pisába (igen, ezen a néven még mindig röhögök :D) érkezünk és onnan indulok haza. ez van most. furcsa, hogy mostantól tudni fogom, hogy hol ér a másnap reggel, furcsa, hogy nem olaszul szólnak majd hozzám, nem neveznek bellának minden sarkon. összefoglalva: olaszország csodálatos. és a.val utazni-autózni-enni-inni-létezni is csodálatos. a kettő együtt pedig maga a tökély. persze az is hozzátett, hogy munkával csak akkor kellett foglalkoznom az elmúlt pár évben talán először, amikor tényleg én akartam. szóval szabadság volt, minden értelemben.

és imádok élni. imádok így élni. tudnék így élni, szerintem valamelyik ősöm kezdhetett el vándorolni, mert ez a nemtudniholéraholnap-feeling nagyon bejön. mondjuk némi pénzügyi biztonság azért kell hozzá, szóval a munkát, belátom, nagyon nem tudnám kiiktatni hosszútávon, de el tudok képzelin egy olyan roadshow-melót, ahol minden állomás között van pár napunk körbemenni itt-ott, és mondjuk négyhavonta van két hónap pihenő. vagy hasonló reális elképzeléseim támadtak.

most pedig felszállok a gépre és visszatérek a csodálatos életembe, és várok a kis váratlanságokra. 

aláírta és van, akinek annyi a reakciója, hogy lehazaárulózza azt, aki lecsicskázta a legfőbb közjogi méltóságot. az nem lehet, hogy ez méltóság.

és az sem lehet, hogy itt fekszem három órája bénultan, és nem érzem értelmét kimenni az utcára. mert tegnap hetvenezren voltunk. vagy mondjuk csak ötvenezren. és azt hittem, hogy lesz hatása. hogy a tömegnek van ereje. hogy nemcsak a békemenet hat, hanem a békés menet is. 

az nem lehet, hogy elveszítsem a lelkesedésemet, hogy azt érezzem, nincs értelme itt élnem, hogy képtelen vagyok a feladataimra koncentrálni, mert nyomaszt az ország helyzete. nem lehet, hogy nem tudok tenni semmit, hogy minden elromlik, hogy mindent elrontanak, hogy mindent elrontunk. hogy nincs olyan opció, hogy a közügyekkel foglalkozom és nyugodtan fekszem le. hogy nincs olyan opció, hogy nem foglalkozom a közügyekkel, de aki foglalkozik vele, az kompetens és átgondolt döntéseket hoz az életemről, amit a kezébe adtam. nem lehet, hogy nem adtam a kezébe, és mégis elveszi a hitemet. hogy csak épp annyi marad nekem, amivel elhiszem, hogy ez mindig így lesz. az nem lehet, hogy aláírta, és hogy ő viszont nyugodtan alszik már három órája. hogy nyugodtan alszik bármikor. 

monddhogynemlehet. monddhogyszabadország. hajrámagyarország.

amikor egész nap az ünnepségekről tudósító cikkek alatti kommentháborút olvastam és folytak a könnyeim. olyan volt, mintha folyamatosan köpködnénk egymást a mások által kiköpött szotyihéjak darabkáival, amikből persze a szotyit nem is mi ettük meg, de azért a magunkénak érezzük, mert nem jut más. 

aztán volt egy másik március 15. amikor a slammerekkel utaztunk pécsre, és két óra helyett kb. hat volt lejutni, mert zuhogott a hó már tizennegyedikén éjjeltől másnapig. ettől függetlenül i. aznap éjjel pólóban mászkált a városban, annyira melegítette a forradalom heve (hehe). 

ma lemaradtam minden füttyögésről, abortuszellenességről és nyuggerverekedésről, hiába dobta fel a fb, egyszerűen nem fogadta be a tudatom. petőfi zokogna, ha látná, de én jelenleg úgy érzem, már nem tudok sírni sem. apatikus lettem. nincs kedvem arra pazarolni az energiámat, hogyan cseszik szét egymás életét emberek, hogyan cseszik szét az országot az egymást és mindenkit kettészedők, és annak sem néztem még utána, hogy milyen új pártok alapultak ma. 

j.tal voltunk az émile-ben, buda egyik legsznobabb helyén, így töltöttem a március 15-öt. meg ott volt rogántóni is, de rajta volt kokárda, mert ő bezzeg nem olyan érdektelen, mint én. különböző fiókokban tartom tavaly óta (a kokárdámat mármint), és minden pakoláskor örömmel teszem el újabb helyre, hogy majd márctizenötre tuti meglegyen, erre ma meg elfelejtem. ez van a forradalmiságommal is. elfelejtettem.

a szabadságról meg csak ennyit. 

valóság. hat helyett inkább hét-nyolc körül kelek. nem megyek be az irodába korán reggel, csak 9-11 között. a boltban nem kérek zacskót, de kocsival járok keresztül a fél világon nap mint nap. nem járok operába. sportolni már életek óta nem voltam, pedig egy olyan lánynak képzelem magam mindig, aki fitt és egészséges. izomlázam van, mert voltunk ezen a kiállításon. ma összesen négyszer ettem csokit, az elmúlt héten a mai nap kivételével mindennap fagyiztam. olyankor is eszem, amikor nem kéne. blogot nem írok rendszeresen. a 2017-es évtervezőmet a táskámban hordozom. 2016-ot félig zártam le benne. a bátorság témáról nem beszélek, csak olvasok vagy videókat nézek. a kanada-témát hárítom. a sajátlakásom-témát hárítom. a számontartommireköltömapénzem-témát hárítom. a barátaimmal és a családommal nem tartom a kapcsolatot.

szóval ahhoz képest, hogy egy tudatos, felnőtt, kiegyensúlyozott, egészséges, sportos, nyitott, intelligens lánynak tartom magam, aki kezébe vette az életét és úgy éli, ahogy neki jó, olyan dolgokat tesz és mond és gondol, amik folyamatosan fejlesztik. hát ehhez képest a valóság eléggé más képet mutat.

ez az egész onnan jutott amúgy eszembe, hogy kanadában egy háromezerdollárperhó áron kivehető házat nézegettünk. és rájöttem, hogy nekem nem kell nagy ház. aztán arra is rájöttem, hogy vitorláshajózás, szauna, finom borok, havipárszínházmozi viszont nagyonis kell. és új ruhákat is csak azért nem veszek, mert e. olyan cukker, hogy mindig kölcsönadja a ruháit (főleg amikor hónapokig más körzetben tartózkodik és nem is tud mit tenni, ha elveszem őket). 

szóval ikrek vagyok, na. és tökéletes. vagy mégsem.

egy cél. vagy bármi. 

ez a blogposzt már vagy egy-másfél éve itt pihen a blogban. hogy kell egy terv. mindig elkezdtem, aztán visszatöröltem, aztán megint újrakezdtem, de egyszerűen nem tudtam megírni. nem akartam megírni.

most pedig rájöttem, hogy nem kell egy terv. mert sok-sok kisebb-nagyobb tervem van, és nem egy kell, hanem ezt a sokat összeszedni és elkezdeni megvalósítani. illetve ez sem igaz. már elkezdtem megvalósítani, mielőtt megfogalmaztam volna, hogy terv kell.

azt vettem észre, hogy én nem az vagyok, aki megrajzolja az útvonalat, és elindul az adott irányba, mert tudja, hogy az út végén van A CÉL. hanem elindulok, mert hátha jó lesz. aztán igyekszem jól érezni magam az úton. és közben fingom nincs, hogy hova jutok. mert a cél, hogy az úton faszán érezzem magam. "az út maga a boldogság" vagy ilyesmi. nincsenek konkrét terveim, amikor voltak, akkor inkább frusztrált, hogy nem valósítom meg őket. például hogy nincs novelláskötetem. még mindig nincs, pedig már 25 éves koromra az volt a tervem, hogy tuti megírom addigra. de egyrészt nyilván lusta is voltam és paráztam, hogy nem jót írok, ha mégis jó, akkor sem fogják szeretni, és ha mégis szeretni fogják, akkor meg majd a következő nem fog menni stb. másrészt viszont annyira nem égetett a vágy és a tettrekészség és nem voltam annyira motivált, hogy tényleg megcsináljam. 

röviden annyi van, hogy egyszerűen elkezdtem élvezni a szürkehétköznapokat. a múltkor kifejtettem egy csajnak, hogy az életed a kis pillanatokból áll, és ha azokban szarul érzed magad, akkor szar lesz az életed. plusz mindennap kifejtem embereknek, hogy éljék meg, hogy bármire képesek, például festeni is. szóval egy ideje tartom magam ehhez.

furcsa. nagyon furcsa. a cél folyamatosan megvalósul. imádokélni, lálálá.