úgy alakult, hogy ébren vagyok, blogolok, míg elküldődik a levelem. g.a.e. huszonhárom éves korában írta meg a nagymosodát. kicsit nagyobb rálátása volt a dolgokra, mint nekem most. furcsa látni. és ez a mondat megtetszett, 1930-ból (ott persze nagybetűkkel). két fekete szeme lázasan odaszegeződött a plafonra: mintha át akarta volna fúrni, s pillantásával elfogni fölötte az istent. amit nem látok, az nincs. (?)
, erről beszélt ma egy nő kb. másfél órán keresztül. te döntöd el, hogy éled az életedet. mindig legalább két út van, mehetsz, amerre akarsz, ne másokra hivatkozz, ha nem érzed jól magad, hanem menj onnan, változtass.
nincs csak, nincs de.
csak szerintem meg, amíg nem látszik, hová menjek, addig hogy induljak el, merre és kivel. én meg nem bántódok meg faszságokon mostantól, ezt írtam 2010. augusztus 9-én egy levélben. jó döntés, csak nem tartottam magam ehhez.
viszont az egyetem lelkesítő. elképzelni legalábbis már nagyon tudom, mennyire sokat fogok foglalkozni az idei dolgaimmal, mint egy igazi kis kutatóagy.
és még azt a mondatot találtam, de nem tudom, honnan van, hogy a fájdalom összeköt. mégcsak nem is igaz feltétlenül. meg ezt:
csak zene. meg hogy m.e. holnap elmegy, és félév múlva jön vissza. üres hely az életemben. holnapra pedig ki kéne találnom, miből írom a szakdolgozatomat. és még azt se tudom, egy regényből, egy novellából akarom-e írni, egy szerzőből vagy több szerzőből satöbbi satöbbi. úgyhogy inkább csak szóljon a rammstein! egy kis nosztalgia, egy kis vadulás, egy kis németesülés. ohne dich kann ich nicht sein. mein herz brennt. változtatni akarok az életemen, csak mert mindenki más változtat. na zene.
, mikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy.
úgy döntöttem, fogok tartani három internet-mentes napot. és ha ide kiírom, talán meg is csinálom tényleg. mert elhatározásokkal már tele a nemlétező padlás. mostantól mindennap eztmegazt csinálom, és írok, és olvasok, és táncolok, ésésés. de ezt most tényleg, három nap nem a világ - győzködi magát.
egy szoba a világ. tebeléd, tebeléd, szerelmes vagyok én. (?) és így tovább.
ha arra, hogy jólnézelki, azt válaszolom, hogy hát nem mondom, hogy miattad, akkor még mindig nem lehet tudni, hogy tényleg csak nem mondom, vagy tényleg nem miattad. egyik nap voltam egy feministás beszélgetésen, aminek rövid lényege, hogy szegény nők, mert ezmegazmegamaz, szóval szegény nők, ahh és ohh! de már ott is csak a (szegény) férfiakat sajnáltam.
sem vagyok őszinte.
úgy gondoltam, lesz egy ilyen bejegyzés, ami csak az előző mondatot tartalmazza. de ez olyan, mintha máshol se lennék, pedig de. vagy legalábbis igyekszem. rohanás, rohanás, a végtelenbe, most ez megy, mindenfelé megyek, és nem tudom eldönteni, telik az életem, vagy csak múlik.
ha írsz, reflektálsz, de nemcsak amikor épp írsz, hanem szinte folyamatosan. megyek az utcán (ezt is hányszor írtam már le. mindig csak menés, jövés, futkorászás, egyszer ott kéne lenni már, valahol) és jegyzetelem, amit látok. mindent meg kéne írni, ez biztos, és itt most jöhetne egy felsorolás, hogy mimindent, ha tényleg le is jegyezném a dolgokat, de ha igazából írsz, nem fejben, akkor a következő széplányt vagy kutyát vagy viccesbácsit elmulasztod, és azt se lehet.
őszintének lenni néha hülyeség. meg egy ideig úgyis a látszat a lényeg. és az, mennyire kurvára bölcs vagyok.
vagyok, ez biztos. gmailfüggő, mindenekelőtt. és emberektől is függök, még ha nem is mindig tudják, mennyire.
aki nem tudta volna még, a nyúl éve van. mármint a kínaiak szerint. február 3-tól január 23-ig tart. bár kétezertizenkettőben úgyis becsapódik egy meteor vagy kisbolygó vagy valami hasonló a földbe, szóval ez végülis lényegtelen. az már kevésbé, hogy akkor is így csinálnám a dolgaimat, mint most, asszem, ha tuti jövőre lenne világvége. és ez jó.
a nyúl az (ellen)állóképességet és az állhatatosságot jelképezi, azt mondják. mozgalmas, mégis nyugodt év lesz ez. kiváncsi vagyok, mennyire. például tuti, hogy kimegyek firenzébe meg heidelbergbe. esetleg franciaországba is. többször. meg mások is elmennek. 2010 volt az elengedés éve, a véglegesé. most csak azt kell feldolgozni, hogy mindenki (többek között én is, remélem) elmegy-visszajön.
munkaterület szempontjából 2011-ben kedvezményezettek (ezt aztán jól megfogalmazták) az orvosok, a művészek, az asztrológusok (naná!), a divattervezők, a lelkészek és azok, akik külföldön vállalnak munkát. ezek szerint tényleg el kell húzni ebből az országból. vagy művésznek lenni. remélem, az írás annak számít.
t.e-val együtt jövőre jelenik meg a kötetünk. vagy nem.
boldogabb akarok lenni. és szép, szerelmes, ilyesmi.
ma volt felolvasásunk, beszélgetés, bemutatás, mert megjelentünk a prae-ben. jupijé. aztán t.e-ék nosztalgiázását hallgattam, érdekes volt. szeretek belelátni más életébe, még ha egy kicsit is.
naiv, álnaiv, maníros, ezeket mondták rólam. írok is gyorsan ezt-azt, álnaivan, manírosan és kedves kamaszos bájjal. gyakorolnom kell az írást, mert félév végére egy negyvenezer karakteres dolgozatot (kb. szakdoga-szintű tanulmányt) kell leadni, és most tényleg konzultálni kell meg bibliográfiát, vázlatot, gondolatmenetet írni. biztos nem olyan lesz, ahogy most elképzelem. minden órámra egy hetet szánnék szívem szerint, amikor ott ülök az egyetemen, annyira lelkes tudok lenni. aztán hazajövök, és
na mit csinálok?
rég írtam már, mert kivételesen nem a neten lógtam az elmúlt időben, így vagy papíralapon fejtegettem frenetikus gondolataimat vagy magamban motyorásztam pakolás közben. mert pakoltam ám, szét és össze és ki és be, megtaláltam jó sok cuccot, amiről elfelejtettem, hogy van. füzeteket, levelezéseket a gimiből. kissé kínos, mennyire gyökerek voltunk.
most meg csoszok egy fotelben. a tegnap este, ahogy m.g. mondaná, csúnyítós volt. és szép is, jó is, táncolós-piálós-kedvesbarátáltalhazavivős. csak ne fájna a fejem.
aludtam, ilyenkor egész nap olyan, mintha be lenne drogozva az ember - bár az nemtudom milyen. most megint köhögés van, vagy még mindig. pedig itt a tavasz, jupijé, szép zöld kabátban lehet járni, és nem szólnak rám, hogy megfázooool.
mértem lázat, hátha, de már nincs, alig kúszott fel 36,7-re, egészséges vagyok, ezek szerint. normális meg minden.
nem írok naplót, nem írok novellát, nem írok blogot. megnyomtam a ctrl+V-t, de semmi nincs a vágólapon, pedig ez volt: ha naplót akarok írni, előbb ki kell találnom az életemet. jó mondat, szerintem, ez az életkitalálósdi nehezen megy manapság.
a király beszéde tetszett, az utána folytatott beszélgetés, miszerint liberális propaganda, kevésbé. k.z. azt mondja, ő mindig ellenzék, mást mond, mint a többiek, hogy provokáljon. én mindig hamar lefáradok egy vitától, elzsibbadok, elmegy a kedvem és kiszállok, mielőtt beszállnék. kivéve, ha valakit védenem kell, akit szeretek. asszem.
, azaz mondjuk inkább, hogy a többiek síeltek, én egy szobában feküdtem, aludtam, írtam, játszottam, ilyesmi, mert pont a síelés hetére lettem beteg. nem panaszkodom, mert tökjó volt így is. szép panoráma, gyönyörű hegyek, hófehér minden és nyugodt.
régen szerettem beteg lenni, mert akkor nem kellett csinálni semmit. most amúgy is mindig azt gondolom, nem csinálok semmit, ezért ha beteg vagyok, mindig tettre kész leszek.
hat nap kiszakadás az életből mindent megváltoztat, máshogy látod a dolgokat. például elfelejtettem blogot írni.
pont a születésem napján, május 30-án este 6-kor írt egy verset. sz.l-nek. én akkor 11 éves voltam, ezerkilencszázkilencvenkilenc.
nem is értem, hogy kerültem ide.
folyton zabálni kell. seregnyi hülye
vartyog köröttem. már unom iszonyuan.
legszívesebben agyonlőném magam.
álmomban. egy pisztollyal akartak először, mert láttam valamit, amit nem kellett volna (erre a részre nem emlékszem). ment a viaskodás egy fiú és köztem, a pisztoly puskává változott, aztán egy szép markolatú karddá, és amikor feladtam, azt hittem, a fiú elmegy és otthagy örömében, amiért visszaszerezte a gyönyörű kardját. de nem, azt mondta, meg kell ölnie, ezért elölről-hátulról vágott egyet a nyakamba.
az ember állandóan érzi a testét. láttam magam kívülről, éreztem a sebet a nyakamon, és tudtam, hogy halott vagyok, nem szabad megmozdulnom. koncentrálnom kellett rá, hogy ne csináljak semmit. közben nem hittem el, hogy csak így meghalhatok és kész, vége.
anyukám vitt át kocsival a lánchídon, ültem mellette, és gondoltam, elmagyarázom ezt neki - de halott voltam, nem lehetett.
most süt a napocska, idő nem ocska. tanulok, élek, olvasok, boldogsággyerehaza.
annyira könnyű megmondani hogy csinálják az életüket. ne sírjanak hülyeségeken, ne csináljanak hülyeségeket. lélegezzenek ki-be-ki-be. lépjenek ki azokból a helyzetekből, ahol rosszul érzik magukat. rossz kapcsolat, rossz szituációk satöbbi.
aztán meg jövök én, illetve megyek a barátaimhoz, hogy együtt jól érezzük magunkat, és megteremtem azt a helyzetet, ahol mindenrossz. unalmas nagyon, ahogy csinálom a dolgaimat. szerencse, hogy ikrek vagyok, felszínes, nincsenek mély érzéseim, akkor tuti mániás depressziós lennék és fák között feküdnék már, mint k.t. anno, egy takaró alatt mozdulatlanul. de nekem számít
a látszat. faire semblant etre heureux quand ils sont la. ha sokáig úgy teszel, mintha boldog lennél, az leszel? lélegezz velem. ki, be, szün.
soha semmi. (?) ---
ez egy depresszív és önsajnáló bejegyzés kezdete lett volna arról, hogy mennyire szar az élet, hogy mindig ugyanolyan marad, hogy folyton futom ugyanazokat a köröket, és hiába megyek egyre messzebb és messzebb a kiindulóponttól, azért (magasabb szinten?) ugyanott tartok még mindig, mint ahol 10 éve. vagy tizenöt. vagy száznyolcvan éve a nagymamám nagymamája.
ilyesmikről akartam írni, persze leginkább mert itthon kell rohadni és tanulni (úgy tenni - f.e.nek igaza van, legnehezebb egésznap tanulást mímelni) és olvasni és váhh! meg mert van, ami tényleg nem változik, például egy halogatós idióta vagyok, nem csinálom meg időben a dolgokat, nem kezdem el, aztán emiatt összecsapom, aztán emiatt rosszul sikerül, aztán emiatt szarul érzem magam, satöbbi satöbbi.
de most kiderült, hogy 47 kreditem van, nem 37, ahogy hittem. teljes döbbenet. és így megint halogathatok valamit, nem kell megírnom a szemináriumi dolgozatomat m.i.hoz, hanem felveszem a tárgyat másnál. jupijé. szóval most kezdhetek tanulni másra, óigen! olvasni. például marno jánost. meg a húsevőt, mert remélhetőleg abból fogok vizsgázni. ismét csak jupijé.
boldogságtól búcsút venni, lálálálíláliláláá. de még nehezebb fenntartani. benntartani magam a "boldogságban". mert mégis igaza van g.nak, vannak stratégiák vagy legalábbis berögzült működési mechanizmusok, az egyik például a túljódolgodvanmindjártrosszlesz. nyafnyaf, picsogás, blablabla.
inkább írok arról, mennyire imádom a húgomat, amiért egy egész estén át képes egy gitáron lógni, amit ha nyomogat, a képernyőn különböző bogyók felvillannak, szól a zene, és olyan, mintha ő lenne a guns'n'roses, a queen, a linkin park, a bármilyenegyüttes, a blur gitárosa. így legalább tudom, mit adunk neki a huszonegyedik (tejóég, a húgom lesz 21!) szülinapjára.
annyimindent akarok csinálni, hogy végül nem csinálok semmit. ez is egy program nálam.
tart a jókedvszéria (a kisebb kilengésekkor sikeresen nem írtam ide, bár ez stratégiának kevés) - és most már töretlen is marad, legalábbis most úgy fest. vizsgaidőszak nem rombolhatja le, hacsak t.t. nagyon kegyetlen nem lesz, dehát miért lenne, érdeklődő leszek, nyílt tekintetű és mindent tudni fogok a kortárs irodalomról.
mindenem itt van. valahogy boldognak is lehet lenni egész hosszan. nem is boldogság ez, hanem csak jól vagyok és kész. valahol azt olvastam (biztos leegyszerűsítem és ezáltal persze félre is értem az egészet), hogy ha elmondás és nem tapasztalat alapján próbálod megérteni a világot, akkor rossz úton jársz. ezek szerint
nagyon rossz úton járok. szeretek meghallgatni másokat és azon keresztül nézni a dolgokat. csak ezt szeretem, végülis. én másokon keresztül és másokkal szeretek élni. azt hiszem. bár a szüleimen és a húgomon kívül mással még nem éltem együtt.
pedig szeretnék. és külföldön élni is. ésésés.
az élet. és ennél jobban sz.rni a vizsgaidőszakra már művészet lenne. két napja még arról panaszkodtam, mennyire viaskodik bennem a stréber és a flegma énem. tanulni vagy nem tanulni. mostanra eldőlt a harc, mert a "najó, azért elmegyek bulizni, aztán majd reggeltől tanulok, hogy behozzam magam"-stratégiával sikerült padlóra tennem az egyik (vajonmelyik) ént.
viszont az van, hogy szeretem nagyon az embereket. nem általában, hanem konkrétan a barátaimat. meg a húgomat. a családomat.
folyton keresem (és meg is találom) min bántódhatok meg. vagy sértődhetek meg. vagy miből érzékelhetem, milyen rossz is vagyok/nekem.
de most nem rossz. mert barátokkal vacsorázni elegánsúrinőmódjára jó. beszélgetni velük, az is jó. és más baráttal, k.l-lel és két buzi franciával bécsbe menni is jó. sétálgatni, beszélgetni. megnézni a stefansdomot, a fiákereket, majd totálbrutálnagy wienerschnitzelt enni (és meghagyni) a figlmüllerben, ez mind nagyon jó.
és olvassátok simon marci blogját. mert az is.
voltam én boldog lángoló(?)
el fognak fogyni a kezdőszavak. vagy megismétlődnek. most például el akartam lopni f.e. blogjáról, hogy jó lenne néha egy kicsit visszaszökni az időben. nem feltétlenül mert igaz, hanem mert tetszik a mondat. hogy szökni. de már van jó lenne kezdetű bejegyzés, így nem működik ez most. amúgy is inkább előreszöknék. oda, ahol nem érzek
folyton ugyanúgy. az első fogadalmam már most megszegtem. de úgy döntöttem, vizsgaidőszak nem számít a gmail-ügyben. és. punk. tum.
, hogy 2011-ben
és több fogadalom majd később. ja, még egy fogadalom, hogy kevesebbet vagy legalább változatosabban picsogok és nyávogok a dolgokon. azon, hogy mennyit nyávogok, például.
korszak van ez már a harctér
nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél
most már kisírom semmi nem riaszt el
hogy én: szeretlek légy te bárhogy ezzel
a Föld is lakható hely lett miattad
épp csak nem veled – te aztán megadtad
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem
nem tudom: erőm szivárog belőlem
de oly rég tartom ezt a mérlegformát
kezemmel egybeforrt az égő korlát
így te csak nyugodtan értékeld másképp
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról
hozzád ki mernék lépni önmagamból
, ha nem függnék ennyire másoktól. egy-két ember hangulatától-mondataitól-nemérzéseitől. ha nem változnának kétpercenkét az érzéseim, ha nem akarnék annyiranagyon megfelelni. vagy ha nem kéne tanulnom, és nem lenne időm ilyen f.szságokon gondolkodni.
ma nézegettem facebookon a képeimet. meglepő volt, mennyi mindent csinálok-csináltam, milyen is az életem, ha kicsit kívülről nézem. j.j. a blogján felsorolta, mi volt jó 2010-ben. én meg kb. arra tudok gondolni ezzel az évvel kapcsolatban, mennyire iszonyú volt szinte minden. pedig nem. ha úgy nézem.
de most nem tudom úgy. olyan vagyok, mint a picsogós hülyecsaj, julie, a filmben, amit nézek. miabajvelem.
vagyok már vagy két órája, egész furcsa ilyen korán kelni (értsd: 8 előtt). az alkohol jótékony hatása, hogy kiver az ágyból. az viszont kártékony, hogy közvetlen leszek tőle - túlzottan is. és olyanokat mondok, amiket nem biztos, hogy kellett volna. de legalább a telefonom nem volt nálam, pedig mosolygósfejeket is akartam ám küldeni ennek-annak.
és most van az, amire k.e. várt: tanulásképtelenség és lelkiismeret-furdalás egyszerre. meg hogy negyedtőlmárténylegtanulok. najó, féltől.
hajnalokhajnalán amúgy megint valami tökéleteset olvastam. nem(csak) a mondatok, hanem az egész. utazás-menekülés-elmenés. pont olyan volt, amiről én is akarok írni, csak nem tudok (így). viszont a könyvem dedikálva lett, részegen, de szívből.
és még azt akartam (bár már 31 van), hogy nem tudom eldönteni, mi segít. ha nem beszélek azzal az egy emberrel, akivel akarok. mondjuk nem írok rá facebookon vagy nem küldök neki hajnalban üzeneteket, hanem mindenki másnak mondom el inkább, amit neki akarnék. például hogy tetszett a régi mesterek, rossz példa. vagy ha beszélek vele, mintha minden szép lenne és jó, mintha (?) nem is tudnék rá haragudni.
szív- és ésszerű volna most szeretni tudni.