az évnek. 24%-on van a telefonom, 00:24, dec. 24-én meg karácsony. alig egy hét. és amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést kb. egy hónapja, akkor még "vége" volt a címe, és arról szólt, hogy másfél év után megvolt a legutolsó pszichodráma is. és büszke vagyok magamra, amiért végigjártam, kitartottam, pedig nagyon nehéznek tűnt az elején!

szóval most az egyik titkos vágyam, hogy pszichodráma-asszisztens leszek (vezető egyelőre nem, az annyira titkos, hogy még ide sem írom le -- hupsz). a másik titkos vágyam 2016-ban úgy fest, teljesült. (jelenleg úgy látom) végleg leszoktam az önsajnálatról és szomorúságról mint zsigeri és újra meg újra visszatérő állapotról. elkezdtem szeretni magam, úgy tényleg.

ehhez persze kellett a slam poetry, kellett a pszichodráma kétszázötven órányi önismerete, kellettek a barátaim és persze kellett a. is. meg kellett, hogy ne kössek feltételekhez semmit. majd akkor leszek jó ember, ha... sportolok, időben felkelek, időben lefekszem, sminkelek, természetes maradok, mindenkit szeretek, megválogatom, akiknek megnyílok, randizom, kitartok valaki mellett, saját lakásom lesz, tökéletesen kijövök minden hónapban a fizetésemből, félreteszek... szóval lehet, hogy nem leszek jó ember se idén, se jövőre. de leszarom. imádok élni :D

és ettől még mostanában ez a kedvenc reggeli számom:

, ezt mondták ma. és hogy erős vagyok, határozott, tudom, mit akarok, nyíltan vállalom és megmondom a véleményemet, nagy a szabadságvágyam, nem kötnek be a konvenciók, izgalmasan szeretem az életet, szeretek kipróbálni új dolgokat, átélni addig nem ismert élményeket. magabiztosnak tűnök, de ez némi önbizalomhiányt is rejthet, többnek látszik a magabiztosságom, mint ami van. nagyon pozitív vagyok, mókás és jókedvre derítem a környezetemet, jó a közelemben lenni. csapongó vagyok, életvidám, laza, vagány nő, szeretem áthágni a szabályokat.

ilyeneket gondol néhány ismeretlen nő, akiknek fogalmuk sincs, ki vagyok, pár mondatot hallottak tőlem és csak néztek. meglepően könnyen azonosulok ezzel a sok jóval és izgalmassal, amit mondanak rám, régebben azt hazudtam volna, hogy csodálkozom, hogy ilyenek hangzanak el, de valójában csalódtam volna, ha egy zárkózott, csendes, visszafogott és kimért nőnek látnak. 

amúgy meg pont egy hete meg akarom osztani ezt, mert voltunk j.tal a koncertjén, és végig a blogbejegyzésen gondolkodtam, amit majd ennek inspirációjaként fogok írni. aztán későn értem haza. és aztán történt az élet. de az biztos, hogy egyszerre lenne jó ennyire őrültnek lenni és nem tudni mást csinálni, mint így énekelni (vagy helyettesítsd be bármivel, amit belsőmotivációbólvégigsegondolvacsakmegtalálvaazéletedértelmét csinálsz), és egyszerre jó, hogy nincs egy kényszerem valamit csinálni, hanem van szabadságom bármit választani. szóval tűzoltó leszek és katona. vagy megváltás a világban, az ellenségeim meg csak féljenek.

semminek nem volt még ennyire vége. üresenállok. kiürült az egész udvar, minden ismét a helyére került, Budapest visszavár, decsodás. az egynapos hétvégi fürdőzés után is úgy tudom érezni, hogy nincs kedvem visszamenni élni. hát még tíz nap után. mindig így kéne, szabadon, vágyakkal, szerelemmel és félelemmel tele, kétségbeesetten keresni magam egy kiscsillag koncert után, nézdasirálymilyenostoba, traktorra mászni mindenkivel, aki abban a percben számít,  éjjel-nappal momentánon meghatódni, inni, fűbenülve sírvanevetni, feküdni a sötétben, a viharban, a sátorban, és nem törődni se a viharral, se a sötéttel, villámlás után távolságot számolni, tábortűznél popcornt sütni, flörtölni, izgulni, patakparton sétálva fagyizni, rímeket mondatni harminc emberrel, beszélgetni mindenről, ami én vagyok, sírni a változásokon, mindennekháttal.

nincs vége, amíg. ezt bármeddig lehet játszani. sosincs vége, csak átalakul. csak nem olyan, mint tegnap, mint tíz napja, mint hét hónapja, mint egy éve.

velemálmodnikönnyebb. hol könnyed, hol brutálisam nehéz velem, azt hiszem. nehéz követni magam. soha nem mondom, hogy. 

vége.

1. a. "titokban" kimossa a ruháimat, pedig megkértem már, hogy ne tegye.
2. i. "titokban" kitakarítja a szobámat, pedig megkértem, hogy ne tegye.

és belátom, hogy ez így nem hangzik annyira vészesen. azt is belátom, hogy az emberiség történetében voltak/vannak/lesznek ennél nagyobb/súlyosabb/megoldhatatlanabb problémák is. de azt hiszem, 2016 többek között arról fog szólni (remélem), hogy megvédjem az énhatáraimat, és ne hagyjam, hogy mások döntsék el, mi a jó nekem. ne hagyjam rá magam mások ítéletére. 

///

idáig egy régi bejegyzés, piszkozatban van kb. január 11. óta. azóta már senki nem takarít és/vagy mos helyettem titokban. szóval most egy merő kosz a szobám (pláne, hogy két nyúl is itt él újabban, én meg újabban annyira nem), és nincsenek kimosva a ruháim. szerencsére most például visszakaptam e.től a tavaszi ruhákat, szóval ismét egy héttel tolódhat a mosás. énhatáraim repesnek a boldogságtól. "felnőttség" rulez!

megint, amikor már épp elhanyagoltam volna az írást teljesen, egyszerre vág belém a felismerés, hogy rendet _kell_ tennem a könyvespolcon és találok meg régi kedves könyveket, és jön egy megkeresés, hogy írjak bizonyos szavak alapján egy szöveget, amit elárvereznek. kétségem sincs, hogy ezen az árverésen milliárdokért fog elkelni a kéziratom, de ha valaki csak öccát ad érte, akkor is repesni fogok a boldogságtól (ráadásul a rehab critical massnak megy a pénz szuper célokra).

szóval lehet, hogy mégis író (is) leszek. és vadakat terelő juhász. addig pedig dolgozom serényen a világ legjobb projektjén. 

tízmilliószoros nap 2016-ban, úgyhogy próbálok pozitív lenni, arra figyelni, hogy mi jó nekem éppen, nem arra, ami már annyiszor volt. elengedem magam, és elengedem az elvárásokat. a társadalmi elvárásokat főleg. hogy csak akkor lehetsz boldog, ha X évesen Y számú férjed/feleséged és Z számú gyermeked van, az esküvődre legalább 120 embert meg tudsz hívni, a lakásod legalább 50 négyzetméter, a fizetésed legalább nettó kétszázötven, a férjed/feleséged farka/melle legalább X centi (ahol X nem az éveid számával egyenlő, ez egy másik).

szóval próbálok arra figyelni, hogy én, k.j. mitől vagyok jól, mitől érzem magam kellően szabadnak ahhoz, hogy a saját életemet éljem. es ebben benne van a szövegektől elkezdve a barátaimon át az, hogy éppen kivel kavarok vagy járok vagy kibe vagyok szerelmes, minden. hogy mikor vállalok gyereket, kivel, hányat, mennyi idő után, hogy hol élek, hová utazom, mit eszem, mit iszom, kivel találkozom, kivel nem, kivel mit osztok meg, kivel mennyire tartom a határaimat és mennyire mondom meg a véleményemet. szóval minden.

és a blogom címe ugyan az, hogy mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet, de inkább úgy van ez szerintem, hogy az élet annyi mindent megád, aztán én meg beszarok tőle és elfutok a másik irányba. 

szóval tízmilliószoros nap ide, telihold oda, depresszió ide, elvárások oda, nincslakásom ide, denincsférjemse oda, egyszerűen csak élek s ez nem ritka alkalom. és ezzel indult a nap, most ezzel is legyen vége. 

meg azzal, hogy megtanulom újra ezt a verset fejből.

, ez már annyiszor volt. tánolyanleszazismintelaludni. most fekhetnék melletted, de nem a szívemre hallgatok, ahogy a fidesz-szavazók anno, mikor még lehetett bennük hinni, hanem az eszemre. vagy nemtudommimre. kiáltson rám valaki, és felkelek, esküszöm, csak meggyőzően kell mondani. 

rózsahámlásom van, vagyis pytiriasis rosea, latinul annyival jobban hangzik minden. alea iacta est. te amo. mondjuk utóbbi majdnem minden nyelven szép. ha automatikusan írok, akkor azt írom le most, hogy. félek. és rögtön aztán azt, hogy dare2bebrave. de most nem hiszem el. volt már ilyen, van ilyen néha, egyszerűen csak annyi van bennem, hogy nem. nem érdemlem meg, nem tudom megcsinálni, nem merem végigvinni, inkább kiszállok, inkább hátat fordítok, inkább visszaadom a ceruzát, a diplomámat, mindent, csak ne kelljen döntéseket hoznom, csak ne kelljen felelősséget vállalnom, csak ne kelljen még felnőni egy icipicikét, csak most még öt percet hadd kapjak arra, hogy ne csináljak semmit. a lejátszási lista következő eleme, hogy úgyfáj, de nem kell mindennek jelentőséget tulajdonítani, ugye?

csak meguntam, hogy mindig mások életét éljem. hogy mindig arra vágyakozzak, hogy mások szeretete, elismerése az enyém legyen. hogy azt lessem, valaki más mennyire boldog vagy nem boldog miattam. hogy azt nézzem, mennyire tudok szeretni vagy nem tudok. hogy azt nézzem, a volt szerelmem mást szeret-e már. hogy egyáltalán a szerelmem volt-e. hogy arra várjak, hogy rámírjanak vagy hogy én rájuk írjak-e. meguntam, hogy mindig várok, mindig másra, mindig a boldogságra. hogy a jó mindig a másholban van. meguntam, hogy rossz nekem. meguntam, hogy nem merek jól lenni, csak úgy, csak azért, mert éppen nem másra vágyom, mint ami van, hanem értékelem, amit választok és értékelem, ami engem választ. szóval akkor egyszercsak nem aludtam napokig és beőrültem és a jelenben voltam és nem bírtam mást csinálni, csak jól lenni, csak flowban lenni, és fogalmam sem volt, hogy hogyan kell mindezt összeegyeztetni azzal, amit eddig csináltam, és akkor egyszercsak beteg lettem, belázasodtam, és otthon kellett feküdnöm egy hétig, lázasan és nem csinálni semmit. és most meggyógyultam. és itt egy üres lap a kezemben. és itt egy toll a másik kezemben. és most élek. és ennyi. hátígy.

vagy legalábbis majdnem minden. legyen az, hogy kivételesen a szép dolgokról írok. arról, hogy a munkámban mindennap kihívások vannak, és új feladatok, új élmények, apró dolgok, amiket meg kell oldani, nagy dolgok, amiket meg kell oldani, és úgy fest, hogy furcsa módon meg is oldom őket. egy éve ilyenkor még fogalmam sem volt, hogy tudok pl. fb-reklámokat készíteni, hogy tudok nulláról felszereléssel, emberekkel, élményekkel teli programot szervezni. hogy vannak elhatározásaim, amiket be tudok tartani, fel tudok venni és ki tudok rúgni embereket. időről időre irányítani tudom az életemet.

és szép dolgokat arról, hogy mennyi mindent teszek magamért. hogy a pszichodrámára elmegyek, felkelek hajnalban még egy buli után is, és odateszem magam. zokogok a lány helyében, akit éppen elhagynak, hogy a protagonista át tudja élni a szerepét, de nem sajnálom magam utána, hogy velem is szakítottak már, hanem kilépek a szerepből. és találkozom új emberekkel. olyanokkal veszem körül magam, akik jól szeretnék érezni magukat. akik ilyen történeteket mesélnek éjjel az ellátóházban, hogy ne bántsam magam, és bár kurva nehéz, mert szerettem szenvedni, de azért igyekszem bejuttatni az információt. érezni, és nem csak érteni, hogy ez az egy életem van és minden nap eldönthetem, hogyan fogom érezni magam és hogyan cselekszem. mert szabad vagyok. 

és szép dolgokat arról, hogy a szép/jó/kielégítő/boldog/pozitív dolgok nem unalmasak, nem giccsesek és nem mennek az alkotásnak, az önkifejezésnek, a mélységeimhez kapcsolódásnak a kárára. és nem felszínesek, nem hamisak, nem önáltatások, nem igaztalanok, nem átmenetiek. illetve de, átmenetiek, mint minden. 

és szép dolgokat arról, hogy nem leszek oraveczcoelho, nyilván lesznek problémáim, rossz napjaim, rossz óráim vagy heteim, amikor kilátástalannak, hamisnak és menthetetlenül reménytelennek tűnik majd bármi, ami szép. de most minden jó, ahogy van. a mai napot magammal töltöttem, és bár konkrétan tiltakozott a lelkem, amikor beraktam a relax-zenét, nehogy mélységekbe kelljen menni, de három óra alatt ráneveltem, hogy jó ez, jó a szauna, jó az évtervezés, jó a magamvégiggondolása, jó a meditatív állapot. viszont mivel egész nap wellnesskedtem magammal, most fáradt vagyok, és már fél 11-kor alszom. whaaaat? #newlife

(najó az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért is vagyok fáradt, mert egész hétvégén wellnesskedni akartam ugyan, de végül pénteken a. rávett, hogy menjek el a hipercuki kollégáival és a hipercuki vele táncolni és _nyilván_ reggel 6:56-kor feküdtünk le, de azért szombaton este is csak be kellett menni ankertbe, hogy találkozzunk cs.val meg aztán i.nal és így mindkét nap már szinte világosban aludtam el. deezígyjó. jeneregretterien.)

jó, hogy jöttél. ilyenkor mindig elhiszem, hogy minden más lehet. minden megváltozhat. ilyenkor át merem értékelni a dolgokat, és el merem hinni, hogy másképp fogom csinálni. kis lépésekben, de haladok.

2015-ben pedig annyi minden történt, hogy szinte lehetetlenség felsorolni. felépítettünk egy csodás startupot, végigpörögtem az évet. kapolcsoltunk, ohanáztunk, e. elment, én elköltöztem, közelebb kerültem a családomhoz. rengeteg csodálatos élmény volt, és rengeteg tanulságos. és mindent nem csináltam meg, amit terveztem, de sportoltam viszonylag sokat, wellnesskedtem, sokat találkoztam a barátaimmal és imádtam minden percét ezeknek a buliknak, rendbe raktuk a.val a lakást, esélyt adtam magamnak olyan kapcsolatokra is, amikre régebben sosem mertem volna igent mondani. és pozitív voltam. nagyon sokszor. sajnos nem elégszer, de ki a kicsit nem becsüli blábláblá.

szóval 2016, készen állok mindenre <3

kanapén. legalább tizenöt éve. farmer, fehér pulcsi, színes zokni, göndör haj, karkötők, gyűrűk, fülbevaló változó stílusban és mennyiségben, de itt ülök és nem mozdulok. az élet mozdul. ülök és olvasom a szerelmem naplóját. körülöttem másnapos barátok, folynak a könnyeim, mert bizonyossá vált, amit már előtte is sejtettem. azon gondolkodom, elhagyjam-e, aki már rég elhagyott. engedjem el magam vagy ne, de csak ülök. és simogatják a hajamat, és szép vagyok, sőt, gyönyörű, tökéletes, fantasztikus, ragyogó, megismételhetetlen. nem vagyok egyedül, mellettem egy fiú. egy férfi. egy srác. egy nő. a testvérem. a másik testvérem. az unokaöcsém. a nővérem gyerekei. apám. anyám. ülök fürdőruhában, meztelenül, köntösben, takaró alatt, közös takaró alatt. nem is ülök, hanem fekszem, megölel hátulról, aki a legtöbbet jelenti éppen abban a pillanatban. ülök és naplót írok az unokaöcsém babakönyvébe. ülök és átölelem az unokahúgomat, mert beütötte a karját, leesett a kanapéról, amikor át akart ugrani mellém. ülök és nézem a tévét, miközben meggyőznek, hogy ne menjek még. ülök és várok, hogy lemenjen a nap, felkeljen a nap, lejöjjön a nővérem, elmosogasson a húgom, behozza a kávét az unokaöcsém, lezuhanyozzon a barátom, induljunk már el végre, kezdjük el nézni az esti mesét, bemelegedjen a szauna, kialudjon a villany, megcsókoljanak, beinduljon a zene, megsüljön a sütemény, leessen a hó, felszáradjon az eső. egy buli közepén ülök, nézem, ahogy mindenki táncol. az üres lakásban ülök a kanapén, ölemben a laptop. kint hideg van, kint meleg van, kint az egész család, hogy szülinapozzunk, kint a barátnőm és vár, hogy megöleljem, kint sincs senki, bent sincs senki. egy élet díszletei körülöttem. karácsonyfa, nyuszifészek, bejgli, koszorú, fagyispohár, fényképek a nyaralásról, a síelésről, az esküvőről, a nászútról, egy közös életről. 

ülök egy kanapén és boldog vagyok. mert zajlik az élet, mert van a halál előtt, és ilyenkor évvégén mindig előjön minden, az elmúlt huszonakárhány év minden kanapéja, minden szép mondata, minden pillanata, ami számít, ami fontos, amit átéltünk. és itt vagyok. jelen vagyok. és most ennyi épp elég.

27 éves vagyok, és nem szoktam azon gondolkodni, milyen esküvőm lesz. ha valami eszembe jut a házassággal kapcsolatban, az általában az, ahogy két-három-négy gyerekkel (számuk hangulatomtól és gyerekekkel töltött időmtől függően változik) éppen egy tengerparton futkosok fürdőruhában, aranybarnán, vagy a reggeli készülődés a lakásban, ahová mint házaspár költözünk vissza az esküvő után stb. az esküvő alig.

ha az esküvőre gondolok, a lánybúcsúk jutnak eszembe. annyiféleképp lehet ünnepelni, hogy férjhez mész, kis virágokat tűzni a hajadba, ivósjátékot játszani egész éjjel, idegenektől autogramot és jótanácsokat kérni a házasság idejére. persze jelenleg csakis paintcocktailon tudom elképzelni a lánybúcsúra alapozást, nyilván :)

27 éves vagyok, és nem szoktam azon gondolkodni, lesz-e esküvőm. mindig biztos vagyok benne, hogy lesz. pedig huszonhét évem alatt nem sokszor voltam közel ahhoz, hogy bárkivel esküvőm legyen. egyetlen épkézláb kapcsolatom olyasvalakivel volt, akivel ha mélyen magamba nézek, sosem tudtam elképzelni az életemet két évnél tovább. szóval most elgondolkodtam mégis, hogy lesz-e esküvőm. mármint nem is az a lényeg, hogy örök hűséget fogadok-e, hanem hogy valaha bárkit annyira közel merek/tudok/akarok-e engedni magamhoz, hogy azt érezzem, vele jó lesz leélni az életemet. meg neki velem. 

hát persze, hogy lesz, mondja az egyik felem. hát már hogy lenne, mondja a másik felem. én meg fekszem az ágyamban, vasárnap éjjel, és hülyeségeken gondolkodom, ahelyett, hogy belemennék helyzetekbe. ahelyett, hogy megbántanék éppen valakit azzal, hogy csak kavarok vele, de nem szólok róla. ahelyett, hogy csetelnék a fiúval, aki tetszik. vagy egy másikkal, aki kicsit kevésbé tetszik, de még mindig jobb, mint egyedül megrohadni. 

az utóbbi időben tudatosan távolságot tartottam, nehogy kiderüljön, mennyire nem tudok közeledni senkihez. nem érintett meg semmi és senki, ha sírtam, azt is gyorsan lerendeztem, mert nem kell szerelem, nem kellenek érzések. nem para, ha nincs velem semmi, elég a munkám, lefoglal az is, van cél, amerre lehet menni, kurvajó az élet, a magánélet meg csak egy kis fos rész, ami épp nincs, de majd lesz. és persze szeretni lehet ettől még engem is, másokat is, de csak módjával. nehogy fájjon, nehogy megbántódjak, nehogy megbántódjanak, nehogy igazi kapcsolódás legyen, úristen, csak nehogy megint azt érezzem, milyen jó lenne szerelmesnek lenni, mert akkor végem.

27 éves vagyok, és mostanában nem szoktam gondolkodni*.

*de tudom, 27 éves vagyok, és élek, ez is valami.

nek. erre jutottam valamelyik nap. most erről a bejegyzésről jutott eszembe ismét, ahol isolde fejtegeti, hogy ő mindenképp sopronban szeretne nyugodni. engem szórjanak szét a tengerben, mondjuk. vagy csináljanak, amit akarnak.

de semmiképp ne egy temetőbe járjanak rám emlékezni. menjenek a tengerhez. vagy a hegyekbe. vagy siklóernyőzni és jól érezni magukat. a családom, a barátaim, a bákim ne egy sírkőnél szomorkodjon. ne akkor gondoljon rám, amikor gyertyát gyújt november elsején. nem érdekel, lesz-e egyáltalán sírom. az életem legyen a fókusz, olyan tevékenységek, amiket együtt csináltam emberekkel. akár a gyerekem, akár a legjobb barátom, akár a dédunokám. gondoljon rám, ha zongorázik, ha részegen olvas fel a kocsmában verseket, ha a burnre táncol önfeledten, ha zenét üvöltet a kocsiban, ha jóbarátokat néz, ha hülyén vigyorog egy fényképen.

cs. írt erről pont tegnap, ő hogyan emlékszik másokra. nekem sem akkor jut eszembe nagypapám, ha kimegyek a temetőbe. hanem random pillanatokban bármiről. egy öreg bácsiról az utcán. anyukám egy mozdulatáról. például. 

ezzel csak azt akartam mondani, hogy ha mondjuk holnap meghalnék, akkor ne a síromhoz gyertek zokogni, hanem nézzetek meg egy jó filmet, rajzoljatok valami szépet, küldjetek egy cuki üzenetet az apukátoknak/anyukátoknak/szerelmeteknek/tesótoknak és örüljetek, hogy éltek. uff.

az, ahogy a szüleim szeretnek engem. minket a húgommal. a húgommal mi egymást. és huszonhét év, két egyetem, három-négy szerelem, nyolc-tíz barát eddig kevés volt, hogy erre rádöbbentsen. ma pedig valahogy este hat és hajnali öt között átkattantam. rájöttem, hogy ez nem alap, hanem ajándék az élettől. és örülök.

ilyen is legyen, amikor valami nettó jó. 

ez akkor jutott eszembe, amikor három hete reggel arról álmodoztam, hogy örökre ott maradok bracon. tavaly ilyenkor k.val álmodoztunk arról, miközben a labirintusban sétáltunk, hogy örökre ott maradunk krétán.

aztán nem maradtam, nem maradtunk, mert volt hova menni. mindig van hová menni, most például elköltözöm a bazilika mellől, mert e. elköltözik nagyonmesszire. egy korszak vége, sírás, ilyesmik. de vettem egyenfelhőpárnát, ami mindkettőnk új lakásában ott lehet és összeköt. (igen, tisztában vagyok vele, hogy huszonhét éves vagyok)

most meg az jutott eszembe, hogy semmi sem olyan, mint régen. és mondhatnám ezt ordítva a kétségbeeséstől. szomorú (mintha ezt már írtam volna, de most mit csináljak, ha újra előjött), hogy nem vagyok szerelmes. hogy nem merek szerelmes lenni, nehogy megint megbántsanak. közben meg azt érzem, hogy ha jönne valaki, aki úgy igazán érdekel, akkor leszarnám, megbánt-e. vagy nem? az új parám persze az, hogy én bántok meg bárkit. fasza.

és az is eszembe jutott, hogy olyan könnyen dobálózok nagy szavakkal, mint menekülni, miközben azt sem tudom, mit jelent valójában.

olyan könnyen dobálózok bármivel. m.val álmodtam amúgy, ez nem tudom, haladás vagy visszafejlődés. valahogy megint a jövő felé kéne fordítani a fejem, és nem arra várni, hogy k.val bármikor megbeszéljük a dolgokat. nem arra várni, hogy mások segítsenek. nem arra várni, hogy majd nem ugyanazokat a köröket futom le, ha csak várok. mert majdnem ugyanazokat a köröket futom megint.

mániás depresszióm lefelé ívelő szakaszába értem. de gondolom innen szép nyerni.

, én egy kedves lány vagyok, akivel könnyű együtt lenni. szerethető vagyok és felszabadult és csodálatos a társaságom és pörgök ezerrel és szeretem az életemet. kivéve, amikor nem. amikor magamat emésztem. amikor másokat basztatok vagy úgy vélik, hogy basztatom őket. 

fáj a torkom, hogy baszná meg, pedig ma kimondtam, amit éreztem és gondoltam. mondjuk nem száz százalékig annak és akkor, amikor kellett (volna), de hadd ne fájjon már ezért a torkom, könyörgöm. fszkvn. lehet, hogy olyanokat is ki kéne mondani, hogy túlvállaltam magam. félek, mi lesz, ha vége a nagy pörgésnek. félek az ürességtől és attól, hogy nem fog változni soha semmi. félek, hogyha ezeket a félelmeimet kimondom, akkor még jobban beléjük ragadok, de ha nem, akkor szétemésztenek. félek, hogy apám nem éri meg az esküvőmet. hogy nem lesz gyerekem. hogy meghalok, mielőtt úgy igazán élnék. hogy máshol töltöm az időmet, mint ahol lennem kéne. hogy még k.ba sem voltam valójában szerelmes. hogy nem merek/tudok/akarok soha senkivel igazán önmagam lenni. hogy eltávolodom a barátaimtól. hogy még a pszichodrámán is annyit és úgy láttatok magamból, ami aktuálisan kényelmes, ezért nem fejlődöm. hogy még a blogomban is szerepeket játszom. szóval én mindenkivel jóban vagyok, tehát senkivel. engem mindenki szeretni tud, tehát senki nem szeret igazán. és hasonlók. fáj a torkom. és én az óceánparton sírástól kezdve a barcelonában boldogtalannak levésig mindent megtettem eddig, hogy szar legyen, de a faszkivan már ezzel a kibaszott önsajnálattal.

úgyhogy pörgök tovább ezerrel és szeretem az életemet. csak közben kurvára fáj a torkom. meg a fogam is, de anyádnak egy szót se.

, miután elszakadt a nyakláncom táncolás közben. koppantak a földön, ahogy kihullottak, még a nadrágomban is találtam, rejtély, hogy oda hogy csúszott le tíz-tizenöt fekete gyöngyszem. ez múlthéten volt, de azóta is mindenhol gyöngyöket találok a lakásban. mintha jancsi és juliska szórta volna el nekem, hogy visszataláljak.

az útkeresésről és identitásválságról egyébként (bár erről talán nem is írtam még ide ilyen nagyon konkrétan) csak annyit, hogy tegnap a pride-megnyitó utáni buliban két olyan heterosráccal találkoztam, aki bejön. lányokkal meg nem, ahogy eredetileg számítottam rá. izgi.

és a pszichodráma is nagyon izgi. félelmetes. megrázó. nagyon feltölt. tegnap végre mertem játszani, kitenni magam a színpadra, és fantasztikus volt. és furcsa módon azt az érzést is kiváltotta belőlem az élmény, hogy nem megváltást várok a csoporttól. nem számítok arra, hogy majd megmentenek, én meg csak hagyom magam.

eddig valahogy ezzel meg az összes pszichológiai módszerrel, sőt, k.val is, néha m.vel, a szüleimmel és másokkal kapcsolatban egy olyan elvárást támasztottam, hogy segítsenek mostazonnal! (vö. adjanak a kezembe kész megoldásokat problémákra, oldják meg a problémát helyettem, de főleg szeressenek nagyon, egyfolytában, feltétel nélkül, akkor is és főleg akkor, amikor nem szeretem magam)

ha pedig nem akarták/tudták ezt megtenni, akkor haragot és mérhetetlen indulatot éreztem. most meg nem. koppkoppkopp.

, mégpedig ez a macska szeretnék lenni. most.

vagy a lány. vagy a fiú. esetleg a hajó. 

huszonháromévesen épp én is körbe akartam hajózni a világot. tegnap pedig rádöbbentem, hogy bizonyos barátnőim már régesrég gyereket akarnak, miközben én, aki húszévesen simán szültem volna (hálistenhogynem!), én annyira távol érzem magamtól a gyerekvállalást, mint azt, hogy kiugorjak egy repülőből ejtőernyő nélkül, önszántamból.

és kivételesen élvezem a szabadságot. élvezem, hogy olyan munkám van, amiről egy éve csak álmodoztam. olyan felelősségem, amire mindig vágytam (és amitől persze be is ijedek időnként). olyan életem, amiből végre nem vágyom a múltba vagy a jövőbe, csak egyszerűen meg szeretném élni*. 

szóval lennék macska, de csak majd egy következő életben. egyelőre j.ságomból hoznám ki a maximumot, amit csak tudok. ámen.

*igen, ismét a hipomán fázisba értem, fuckyeah!

akartam arról, hogy egy éve ilyenkor legalább két emberbe voltam belehabarodva, és azt fontolgattam, majd hogyan kavarok/járok/satöbbi mindkettőjükkel vagy szóval hogyan is lesz ez, melyiket válasszam, melyikük választ engem, most meg fekszem egyedül az ágyamban, és k.baszottul senki nem érdekel egy icipicit sem. 

meg arról, hogy tavaly ilyenkor azt hittem, majd a HT lesz az egész élet, hogy szuperszervezetté fejlődik, és boldoganélünkmígmegnemhalunk együtt, közösen, egy célért, aztán most se híre, se hamva az életemben.

de például egy éve ilyenkor azon sírtam, hogy bárcsak más, szuperkirály, izgalmas, projektszerű munkám lenne. és lőn. azon is sírtam, hogy sosem voltam igazi, normális kapcsolatban, ahol szeretnek és én is szeretek. és lőn. azon is sírtam, hogy szarul írok, szarul adok elő, és --- hát ebben is fejlődtem, na. meg elég sokmindenen sírtam, és sírhatok is még, nyilván. ma láttam, hogy egyes kismamák azon sírnak, hogy a repülőre nehéz felpakolni a gyereket, és milyen borzalmas gyerekkel nyaralni... hát ilyen szintre nem szeretnék eljutni.

szóval először sírni akartam, de unom a sírást. viszont remélem, hogy a szavak/gondolatok k.baszott teremtő ereje hatni fog: 

vasárnap megfogadtam, hogy mindennap meditálok, célja pedig, hogy hálám üldözze a sorsot azért, amit kaptam, és ne a sors üldözzön engem gondolatban.

nem lehet mondani, hogy nem teszek magamért. cukrot sem eszem vagy két hete (kivéve, ha épp kókuszos süteményt hoznak felvidékről, na... meg a fagyi nemcukor és kész.), most alkoholt sem fogyasztok (annyit), mentem nyanyatornára edzésre, jövő hétvégén pedig ismét pszichodrámázom. 

ha nem akarnék sírni folyamatosan valamin, akkor még azt is mondhatnám, hogy jól vagyok. annyi csak, hogy nem vagyok szerelmes, és belém sem szerelmes senki, ami nyilvánvalóan egy fokkal szomorúbbá teszi az életet, mint amilyen lehetne halálszerelmesen és felpörögve és együttaludva és cukiüzeneteketküldve és a többi. 

szóval most akkor ki-ki döntse el, hogy mit érzek, mert én nem tudom. néha jó, néha rossz, néha nem.

de legalább nem sírok. ez is valami.

függöny.

az emberekben. elhiszem nekik, hogy majd kifizetik, visszahozzák, nem törik össze, vigyáznak rá, kicserélik, hoznak helyette mást, visszafizetik, kirakják stb. bízom az ismeretlenekben is, persze bizonyos körülmények mellett. például pénteken eladtam egy koncertjegyet, e-mailben küldtem át a sosem látott lánynak, aki megígérte, hogy a barátnője átutalja nekem az összeget. ő is félt, én is féltem, ez egy tökéletes bizalomjáték, mint kicsiként a matricacserék, hogy teaddodaelőbb-nemte-nemte-nemte, aztán vagy megszívod, vagy nem.

persze ezerkétszáz forinttal könnyű játszani, ha egymillió lett volna a jegy, valószínűleg írunk róla bizonylatot, tanúkkal, vagy személyesen kérem el tőle stb.

de csak azt akarom mondani, hogy én szeretem azt hinni, hogy a bízó-hozzáállással nem félkegyelmű leszek, hanem tényleg változtatok a világ működésén. azzal, hogy nem a márpedig-aláírunk-nyilatkozatot-különben-átvágsz vagy márpedig-inkább-személyesen-találkozzunk-át-ne-verj-te-idegen hozzáállást erősítem az emberekben, nem feltételezem róluk eleve, hogy át akarnak verni, azzal át is fordítok bennük valamit.

aztán persze olyan is van, akinek három forintot sem adnék kölcsön, még szerződéssel sem. meg olyan is van, akinek adtam, és eljátszotta a bizalmamat és türelmemet. olyan is, aki kihasználta, hogy mindig szívesen adok, szívesen viszem haza, szívesen megyek ki elé, szívesen vásárolom én a kaját stb. van ilyen, nyilván, de én azt hiszem, hogy ha azzal indítod, hogy nelopdel/nehasználjki/nehúzzle, akkor annak is eszébe juttatod, akinek amúgy sosem fordult meg a fejében.

kellenek a határok ebben is, mint minden kapcsolatomban és viszonyulásomban, nyilván. és le is vonom a tanulságokat időről időre. de én szeretem, hogy így működöm*. szeretek bízni.

*és aki átver, azt meg, úgy hiszem, kurvára meg fogja szivatni valaki vagy valami (aka sors/isten/végzet) egyszer, aki/ami sokkal keményebb, mintha én keménykedtem volna. az erkölcsitörvénybennem mellett nekem nem csak csillagos egem van a tudatomban, na, úgy tűnik. 

agyfaszt kapok magamtól és mindenki mástól. elküldöm a picsába az egyetlen embert, aki megtetszett (oké, online, de akkoris) az utóbbi időben, semmi sem jó, semmi sem szép, a bazilika gyönyörűséges üvegeit is lebombáznám, és azon vekengek, hogy vajon miért van az, hogy a ronda, buta, nemvonzó, unalmas, egyszerű, ostoba, undok, faszkalap, szemétláda, túlsúlyos, túlsovány, elmebeteg módon viselkedő, semmilyen, karakternélküli, zavaróan harsány, zavaróan hallgatag, rossz szájszagú (vagy akár jó szájszagú) emberek találnak maguknak párt, olyat, aki elviseli őket, aki szereti őket, aki mellettük van jóban-rosszban, én meg a fasznak se találok senkit. 

és tuuuudom, hogy vannak, akiknek tetszem, rám vannak pörögve, bármikor megdugnának akár a nyílt utcán, elvennének feleségül (vagy mielőtt elvesz valaki más feleségül, még gyorsan kavarnának egyet velem), de most mindenkit utálok, az egész világ elmehet a picsába, mert most gonosz akarok lenni és irreális, és azt is gyűlölni akarom, aki segít. utálni, hogy szülinapoznom kell, utálni, hogy a voltszerelmem jól érzi magát, utálni dolgozni, utálni felkelni mindennap, enni és inni és utálni éjjel programokra járni, mindent. csak a rossz élményekre emlékezni, vagy ha mégis eszembe jut valami jó, csak arra gondolni, hogy soseleszmárolyan. most rosszul akarom érezni magam, úgy igazán rosszul, a napsütés, a huszonhét csodálatos évem, a szépséges életem dacára. és nincs lelkiismeretfurdalásom ezért az istenkáromlásért, mert tudom, hogy elmúlik, tudom, hogy ismét szeretettel fogok gondolni embertársaimra, csak egyszerűen muszáj volt leírnom, hogy ilyen is van, hogy rohadjatokmegmind.

indulatok forrongnak bennem és nem tudok velük mit kezdeni.

szeretemazéletem. mindazzal együtt, ami van benne, és ami nincs. szeretem, hogy bátor tudok lenni és őszinte, pedig kurvára fáj. lelkesedni tudok olyan szerelmekért, amikhez nincs közöm és még csak nem is szerelmek igazán. képes vagyok olyankor összeszedni magam, amikor a legkevésbé számítok rá. link alakból olyanná válni, amilyennek mindig képzeltem magam, csak amilyen sosem mertem lenni, nehogy elbukjak.

ebben az évben, 2016. május 30-ig, úgy döntöttem, annyiszor bukom el, ahányszor csak kívánja az élet, de legalább megpróbálom. nem keresek kifogásokat. nem megyek abba az irányba, ahol a piros lámpa villog, és ami a bizto(nságo)s, ismert kudarchoz és önsajnálathoz vezet. megyek, amerre az ismeretlen vár, és nem sértődöm meg az életre, ha nem pont úgy alakul, ahogy én terveztem*. 

amúgy is, csodás dolgok vannak készülőben. most esett le, mennyi mindent néznek ki belőlem egyesek munkatéren, szóval kihívásokrulez! 

*teszem hozzá, hét évvel ezelőtt ilyenkor egy olyan embertől szerettem volna gyereket, aki... szóval nem mindig jó az, ahogy tervezem, és bár azóta lecserélődött elvileg minden sejtem, de az akkori és a mostani énem nevében is inkább köszi, élet!