nyi teendőből, ami előttem állt még egy hónapja, immár alig van valamicske hátra. tegnapi vizsga pipa (westphalt pedig mégmindig imádom), és a beadandóimra (kettőre, amit neki kellett leadni) tökjó pontokat kaptam. szép az élet. tetszett neki a magyar irodalom is meg a szigetfesztivál is. jófej, na. és persze mindent elmondtunk neki b.val és f.val a középkori magyar irodalomról, sőt, a későbbiről is, egészen napjainkig. szinte mindent. mindent, ami eszünkbe jutott és le tudtuk fordítani franciára.

amúgy egyrészt azért nem írok ide, mert a kolinet nem enged be ugyebár (pornográfia gyanúja miatt, muha...), másrészt viszont azért sem, mert persze amint végeztem a szakdogámmal, b.val meg egy cseh és egy német lánnyal lezúztunk a tengerhez, mit sem törődve azzal, hogy valójában rohadtul a vizsgáinkra kéne inkább készülni.

voltunk tehát cahors-ban. az szuper hely. csak egy-két órát töltöttünk ott, de engem meggyőzött. kezdjük ott, hogy egy félsziget kb., mert körbefolyja (imádom ezt leírni: folyja) a lot folyó. van egy brutálrégi hídja (mint majdnem minden francia városnak persze, amiben folyó van), ahol ha átsétálsz, úgy érzed, mintha egy lovag lennél. b.val egy pici lódobogást is imitáltunk, hangulatos volt. lehet, hogy a város nem is annyira jó, mint a folyó meg a hídja, abból kevesebbet láttunk. najójó, azért egy bazinagy katedrálisa meg szépséges középkori házai meg napórája, az van.

toulouse-ban. de csak fél órát. ezalatt engem nem győzött meg.

este meg montpellier-ben szálltunk meg, illetve mellette, egy coachsurfös srácnál palavasban. a tengerparton iszogattunk, majd körbevezettek a városban (a srác, két barátja és a cuki kutyájuk. juteszembe, akarok egy kutyát!!), amit imádok!! már kezdtem letenni a julcsitengerpartonlakik-projektről, de most újraindítom. mert ezen a helyen muszáj élni, annyira szuper! nemcsak éjjel, a bulizó fiatalok minden utcasarkon meg a kis édes utcácskákban, hanem nappal is, a napsütésben, a fehér házaival, a mindenféle mintás villamosaival, az antigone kerülettel, meg persze a finom fagyival és legfőképp a közelben lévő tengerrel. úgy tervezem, hogy odaköltözöm, a tengertől max. húsz-harminc percnyire lakom majd bicóval, és mindenki egész nyáron nálam fog bulizni.

palavas is aranyos kis városka/falucska, főleg így szezonon kívül (szezon elején), amikor csak pár kósza turista ténfereg. a fiú, aki vendégül látott minket, előre figyelmeztetett amúgy, hogy neki macskája van, szóval ha valaki allergiás rá, akkor bocs. én nem vagyok allergiás, de hát izé... nem annyira bírom a macskákat. amikor tehát a fiú kifejtette, hogy jaj hát a cicus nagyon szeret az emberekkel aludni, magamban azt gondoltam, csak ne velem, csak ne veleeeem!!! perszehogy a macska mihelyt lefeküdtem, odanyomult a lábamra. reggel még meg is mosdatott. és, végülis, egész cuki volt. de mégmindig kutyát akarok azért, mert azok sokkal édibbek éskész.

aztán voltunk jó sokat a tengerparton (sete-ben meg collioure-ban. utóbbiba szintén odaköltöznék, bár idegesítőek a turisták, de akkor joggal hülyézném le őket, mert én menő helyi lakos lennék), barnultam mint állat, piknikeztünk, és főleg: fürödtünk!! b. most fürdött először a tengerben, szóval amúgy nekem tuti nem jutott volna eszembe úszni percekig a jeges vízben, de így én is lelkes lettem és átéltem, mennyire király is ez az egész, amiben részünk van.

perpignan-ban egy bioatomcuki srácnál aludtunk két éjszakát (szintén couchsurfing). aki kb. olyan volt, mint az into the wild-ból a csávó, csak sokkal jobbfej. (igen, én azért egy önző seggfejnek tartom azt a csávót, és sokkal szimpibb a hetvenéves bácsi, aki örökbe akarja fogadni) szóval hat hónapot élt kanadában csak úgy poénból, és miután befejezi a sulit (vmi napenergiával foglalkozó mérnök vagymi), akkor gyalog-biciklivel-vitorlással, de mindenképp motor nélkül akar utazni európában. budapest tőle csak kétezer kilométer, mondtam, hogy jöjjön bármikor.

a coachsurfing irtó szuper dolog, nem is értem, eddig miért nem csináltam. holnap le havre-ba megyünk b.val meg f.val, és ott is így alszunk, jupijé. persze ezt a kirándulást is úgy képzeltük alapból, hogy majd kis városnézés és sétálgatás után kivetjük magunkat a tengerpartra, de ez 13-14 fokban nem biztos, hogy pont így lesz.

jaaaaaaaaaaaaa, és ettem csigát! irtó finom. nagyon-nagyon-nagyon ízlett. és ez még csak nem is burgundi volt, szóval nem a legautentikusabb és legjobb fajta. azt is muszáj majd megkóstolni.

most mindent leszedtem a falaimról. hazaviszem az összes cuccom, kivéve azt, ami az utolsó hónapban kelleni fog (szóval, ahogy képzelem, fürdőruha, hálózsák, fogkefe, váltásfürdőruha, meg najó, egy-két csini ruha). és hi-he-tet-len mennyire sok holmim van. oké, hogy kocsival jöttem ki és eléggé tömve volt (pedig az a nagyautó volt nem a pici, ami nálam van most), nade akkoris. ez túlzás. ami még hihetetlenebb, hogy majdnem mindent használtam is a sok-sok-sok cuccból. az ugrókötelet például nem annyira, se az úszószemüveget, igen, ilyenek is nálam vannak.

fogalmam sincs hogy fogunk beférni a kocsibaaaaaaaa.

csapongok, sokat írtam, bocs, de boldogság van, és bár épp hiperhideg is, itt a könyvtár előtt, azért csodás minden. tegnap sétálgattunk a környéken b.val, ma a tónál voltunk, és megmásztuk az összes mászókát végre, hogy nem voltak ott gyerekek. néha picit sajnálom, hogy nem vagyok többet franciákkal vagy az erasmusosokkal, de közben meg ennek is örülök, hogy itt van b. meg itt van f. imádok gyűlni velük a különböző szobáinkban. meg azt is szeretem, hogy ismernek már, láttak elégsok állapotban, jóban-rosszban együtt vagyunk, azért ez megható. na.

megyek csomagolni.

diplomamunkám. ma be lett kötve, holnap leadják a szüleim (örökhála érte), és. el sem tudom hinni, komolyan! pontosan két hete írtam le belőle az első sort, kb. ilyesmi időpontban. most meg ki van nyomtatva, aláírva, minden rendben van.

mondjuk vasárnap volt az euforikus öröm része, amikor végeztem a szöveggel, azóta meg már csak a formába rázással folyt a szenvedés. imádok szövegeket átnézni helyesírásilag, de amikor a saját mondataimmal kell szembesülnöm huszonnyolcadszorra, azt nehezen viselem. de mindez a múlté. utólag

minden megérte, amit tettem érte és amit nem tettem meg miatta. mert persze, nem nagy áldozat, de nem mentem el nagyon-nagyon sok buliba, nem mentem el vitorlázni, nem kirándulgattam, nem mentem párizsba. ellenben a szobámban ültem, látástól vakulásig, és írtam-írtam vagy nyavalyogtam, hogy nemmeeeegy.

ma meg hiperszuper napos idő volt, a folyóparton döglöttünk, fürdőruhában, egy tipikus francia bácsi társaságában, akinek olyan sapkája volt és pipázott. persze más bácsik is voltak, akik pétanque-ot játszottak. és fiúk(-lányok), akik futottak és néha kedvesen beszólogattak (igen, egy nő is, bár akkor már nem fürdőruhában voltunk, hanem fagyit ettünk, és jóétvágyat kívánt csak).

és mostantól megint nézhetem, hogy milyen szépek az emberek itt, olvashatok, amit akarok (és hát persze, hogy a következő heti vizsgámra akarok olvasni, éljen a szabadság mámora...), napozhatok, mehetünk ide-oda-amoda franciaországban, szóval hurrá!

(ja persze most így jártam anyátokkalt fogok nézni, mert totál rákattantam ebben a kemény időszakban...)

nom kellett m.nek, hogy titkon élvezem nemcsak a szakdogaírást, hanem az egész intézgetősdit, és erre tessék. tegnap kiderült, hogy még huszonnyolcmillió (hm, ha túlzok, mindig huszonnyolcat mondok, vajon miért. ha kiskoromra utalok vissza, akkor meg mindig hatéves korombant. freud hol van ilyenkor?) dolgot kell elintézni a szakdolgozat leadása előtt és után és közben, de ugye semmiképp nem helyett, szóval egyszerre kell intézkedni (és szerencsétlen szüleimet megkérni, hogy ide-oda menjenek nekem segíteni, ügyet intézni stb), szóval sejhaj.

persze emlékszem, hogy anno az erasmus-jelentkezésnél is ez volt, hogy úgy éreztem, semmi, de semmi nem fog menni, nem fogom időben leadni, nem is értem, amúgy se tudok franciául és hasonlók, aztán végülis egészen jól sikerült minden. szóval most is menni fog, nyugtatgatja magát az idegbeteg lány.

megint mekiben ülök, f.val kimozdultunk végre kicsit friss levegőt szívni, és a folyóparti "étterembe" jöttünk. mondjuk a folyó nem látszik, csak a parkoló autók. és milyen jó lesz, amikor majd nem csak két regényről meg a kint parkoló autókról fogok tudni beszámolni. sőt, az milyen jó lesz, amikor nem is lesz időm beszámolni, mert annyira sokmindent fogok csinálni.

júúúj, azt nem is írtam meg, és már majdnem el is felejtettem, hogy egyik nap, amikor bicóval bementem a városba (ez olyan két hete lehetett, akkor nem zuhogott még minden másodpercben a hülye essső!), odajött egy francia kislány. és elkezdett beszélni. irtó cuki volt. fogalmam sincs, mit mondott. mutogatott a bicikli kerekére, asszem nagyon tetszett neki, és magyarázott valamit az apukájáról. szóval mosolygott, és mondta, hogy vélo meg papa. ennyit értettem. azért bizonyára jó francia óvónő lennék - egy másik életben.

ja, a tegnapi rémes mindenhülyehatáridőkiderül-estén, amikor már épp igazán belelovalltam volna magam a totál pánikba, kiderült, hogy mehetek bátortáborba. ráadásul nem esik egybe szigligettel, szóval (mivel egyáltalán nem esem soha túlzásokba és szélsőségekbe és semmiféle külső erő létében nem hiszek...) ezt az élet üzenetének vettem, hogy gyerekekkel és irodalommal is foglalkozzak. éljen, éljen. őrültboldogfej.

egy hónapja nem írtam volna blogot. mintha már egy éve a szobámban lennék és írnék vagy szenvednék rajta, hogy írnom kell. bár e.val megbeszéltük, hogy a nyünnyögés már a munka része, szóval aktívan dolgozom. meg parázok azon, hogy s.g. azt mondja, hááát, ez így kevés lesz. vagy hááát, ez így SZAR. vagy ilyesmi.

nade csak pozitívan, most is folytatom mindjárt, csak... csak... én nem is értem, hogy hogy képes valaki mondjuk három évig phd-zni. és folyton ugyanazzal foglalkozni. oké, különbözőek az emberek, nade ennyire? vagy regényt írni tíz évig. hát huhh, az is brutális lehet, becsülök mindenkit, aki hosszabban dolgozik valamin. egyvalamin.

mondjuk magam is becsülni fogom, ha sikerül az elkövetkező hónapban teljesítenem. mindig úgy képzelem ugyanis, hogy miután leadom a szakdogám (ujjösszeszorítvaimádkozikhogyígylegyen), azután hawaii lesz. de ló... szóval nem, nem lesz, mivel azután még le kell adnom egy dogát, aztán beszámolni a középkor magyar irodalmából (hehe, az vicces lesz, hogy a franci tanárunk majd az alapján fog bármit gondolni a témáról, amit előadunk b.val), levizsgázni posztmodern irodalomból, hazavezetni (najójó, ez nem olyan vészes, pláne hogy közben bulizni is fogunk m.éknél, jupijé), itthon intézni az ügyeket, visszamenni (két nap lille, jupijé, megintcsak nem vészes) és akkor jön a brutálnap, május 25. reggel szóbeli C2-es nyelvvizsga, majd délután festményrőlmesélős vizsga c.nél, és aztán írásbeli C2-es nyelvvizsga. jájj. 

nade ezután már igazán szuper lesz (leszámítva a magyaros záróvizsgát júniusban meg az erasmusos jegyek után rohangálást és az abszolutórium intézését előtte...), szabad leszek, mint a madááár. szóval most kérem az időjárásfelelőst, bárki is legyen az, hogy napsütés legyen!

amúgy miután múltkor kifejtettem, mennyire nem nekem való ez a szakdolgozósdi meg kutatósdi, titkon picit mégis élvezem. de persze csak jövő keddig, annyi épp elég lesz...! köszöntem.

tem limoges-ba. és irtó furcsa itt lenni. persze valószínűleg leginkább a szakdogapara miatt. legleg. nem is merem pontosan kiszámolni, hány napom van hátra. és azon vettem észre magam, hogy amíg nem kezdtem el írni (mert igen, most azért már elkezdtem! legalább el...), mindenkinek arról beszéltem, hogy nem írom, pedig kéne. meg a blogon is erről írtam (ha valakinek nem tűnt volna fel).

irtó furcsa volt utazni is. budapest elképzelhetetlenül messze van. kb. huszonötször fordult meg a fejemben, hogy visszafordulok. a budapesti reptéren, a párizsi reptéren, a párizsi rer-állomáson, a vonatállomáson, aztán még itt limoges-ban is. mert hiába tízórás út, azért visszamennék most azonnal gondolkodás nélkül. (mondjuk más kérdés, hogy akkor tényleg nem gondolkodnék, mivel akkor tuti nem írnám meg a szakdogám, és akkor utána ideges lennék magamra, az fix, nemkicsit, szóval jobb maradni és gondolkodni, jáj.)

találkoztam zs.tal szerda este (ami elég viccesre és m. szerint szinte végtelenül és félelmetesen hosszúra sikerült, a lezárása pedig hajnali f.zongorázással kísért bődöndpakolás volt), aki kifejtette, hogy nincs mondandóm, ez a baj. vagy stílusom. vagy mindkettő. meg hogy nem gondolkodom. nem olvasok eleget. ilyesmiket. persze nem konkrétan rólam beszélt, egyáltalán nem rólam, hanem más magyarszakosokról, akiket ismer. és egyrészt igaza van, mert valóban nem találom az irányokat abban, amit immár hat éve csinálok, ami kissé ijesztő. de éppen ezért egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem velem van a baj, hanem a választással. hogy gyáva voltam/vagyok azt mondani, hogy nem ezt kell csinálnom. nem ezzel kell foglalkoznom. újra meg újra (persze különböző külső ráhatásokra is, khm...) meggyőztem magam, hogy igenis ez az irány, amerre mennem kell. ez, és nem a kisgyerekek, nem a nagyobb gyerekek, nem a matek, nem a fizika, satöbbisatöbbi. és nem is bánom, csak most már tényleg azt érzem, hogy elég volt. hogy besokalltam annak ellenére, hogy bele se merültem igazán, csak maximum percekre. 

és most nem az volt a beszélgetés konklúziója, hogy mekkora szardarab vagyok, hogy nem foglalkoztam többet az évek során ezzel-azzal, hogy nem olvastam többet, nem írtam többet, nem gondolkodtam többet, ami eddig mindig. hanem lenyugodtam, hogy én nem ezt akarom csinálni. nem ülni és olvasni és írni és olvasni és írni. hanem menni, menni, menni. máshogy szerezni az élményeket, mint ahogy eddig próbáltam.

de még két hétig marad minden a régiben. elkezdtem, írom, befejezem, továbbmegyek. ámen.

gatívan állok hozzá, most rájöttem, az élethez, magamhoz, a jövőhöz, mindenhez. nem, persze nem mindenhez, de sokmindenhez. persze erről már tegnap is írtam, szóval nem most jöttem rá, hanem mostanában. konkrétan szombat este, amikor találkoztam j.tal és... nemtudom, durva a különbség. hogy bennem az okénekijó, de nekemnemlesz van bennem. és persze milyen alapon vajon. semmilyen. 

és itt nem arról van szó, hogy nem tudok örülni a dolgoknak, hogy nem vagyok irtóvidám nagyon sokszor. hanem hogy nem bízom semmi jóban. vagy valami ilyesmi. nem is tudom igazán megfogalmazni, csak azt tudom, hogy máshogy képzelném el ezt egy ideális állapot(om)ban.

kaját ettem ma, és ez még csak a kezdet, mert ugye mindjárt szervezünk borvacsit a-éknál m.vel megmindenkivel, jupijé. aztán holnap ismét nagycsaládos kajálás, nyámnyám. persze kicsit nevetséges, hogy erről (is) szól a húsvét. ahogy az meg enyhén parás már, hogy az itthonlétem az aktív bulizásból, a felszínalatti állandó parázásból áll, viszont a szakdogaírásból nem igazán. sej.

cs.val meg fogjuk tanulni ezt, és kiiiirály lesz.

egyszerűen gyönyörű szerintem ez a zene. goodbye, goodbye!, ezen a hangon, basszus. tegnap rájöttem, hogy irtóra negatív lett az életszemléletem. mármint az az alapvetésem, hogy semmi értelme élni, pedig ez lehetne akár másképp is. tudod, szamár, valami többet rejt, mint amit mutat. hej, a shrek örök igazságokat közvetít, heh. imádom. meg a kindertojást is. meg azt is imáááádni fogom, amikor majd végre megírom a szakdogám. meg amikor végre elkezdem.

a bőröndöm, amit viszek limoges-ba, huszonöt kiló lehet. és bárcsak már május 2. lenne! bárcsak. bárcsak.

a mekibe netezni, mert a kolinet egy szar - és mert blogfüggő vagyok, bár mostanság főleg fejben írom a blogot... - és hogy nosztalgiázzak picit, mikor még szeptemberben, busszal jártunk ide f.val, milyen rég is volt, nyányányá. annyira furcsa belegondolni, hogy szeptember óta itt vagyok. és hogy mennyiminden történt, és mégse semmi. mégis ugyanott tartok, mint tavaly meg azelőtt meg azelőtt satöbbi. 

csak az változik, bár az se olyan sokat, hogy épp ki/mi miatt nyávogok/nyünnyögök/sírok/őrjöngök, de leginkább csak végtelen csalódott vagyok és szomorkodom. sej. nade nézzünk inkább kifelé mélységes mély lelkemfeneke helyett, amit már nagyon unok. (vajon mindenki magát tudja legjobban unni? vagy van, aki mást is?)

mondjuk... ööö... mondjuk szép a tó. szép a táj. szép a napsütés. szép a város. szép az idő. szép a tizenötfokésszél. szép, szép, szép, szép minden. szakdogát írok, illetve kéne, és nagyon élvezem. mármint az olvasást. szenvedek látványosan meg nyávogok, hogy jájfúúúj, de közben király. király, hogy annyi a dolgom, hogy elolvassak ezt-azt, aztán írjak valami mást ez alapján. szóval szép az élet, na. (tudom, túl sokszor ez a tanulság itt. és túl átlátszó, hogy mennyire nem így látom-érzem bláblá, dehát hátha a(z ál)pozitív gondolatok legalább néha behatolnak, és jobbá teszik a világot, sej!)

ma április egy van, bolondoknapja, szóval mondjuk, hogy ez az egész csak egy bolond hülye bejegyzése, és én, igazából, normális vagyok. normális leszek. mondjuk... mondjuk holnaptól. (és persze sportolni fogok, zongorázni, és mellette nagyon szorgosan szakdogát írok, meg olvasok azért mellette francia regényeket is, ésésés... szóval élek, na.) vagy legyen inkább holnapután, akkor

megyek haza végre!!! istenem, annyira-annyira-annyira hiányzik az otthon, hogy néha nem is értem, mit keresek itt.

jelzik az egyetemi könyvtárban, hogy zárnak: egyszerűen kikapcsolják a gépeket. van egy perced, hogy összeszedd magad, és véget vess mindennek, amiben épp benne voltál. elég radikális.

j. múltkor (úgy uszkve egy hónapja) kérdezte, hogy miahelyzet a dogáimmal, mert ugye januárban nyavalyogtam, hogy jujmindjártlekelladni, megírom gyorsan őket... hát most lett kész a harmadik. igen. szóval remek, mert így belevethetem magam a szakdoga írásába, óigen!

a blogolósdi amúgy irtó veszélyes, nagyon rá lehet kattanni arra, hogy mások életéről olvasol. b. kicsit sem nézett furán, amikor elkezdtem sírni mellette egyszercsak a közösségi helyiségben. aztán megtudta, hogy egy totál ismeretlen blogján...

"la bibliotheque ferme!" (zárakönyvtár!), úgyhogy megyek süttetni a pocakom, jupijé!

díjat creusától, ami ilyan blogolósos izé, amit körbekörbe adogatnak az emberek. eddig sosem gondoltam bele (igazán), hogy a blogoló embereknek mekkora társadalma van, olyan ez, mint valami titkos társaság. és persze brutálisan bele lehet süppedni egy-egy ember életébe (blogjába), még akkor is, ha egyesek szerint mindenki úgyis ugyanarról írt, mert az emberek annyira egyformák. éstényleg. de pont ezért érdekes az egész szerintem.

nade lényeamilényeg, van ez a medvedíj:

amit először is köszönök creusának (hehe, milyen vicces ilyen néven írni róla), mert ez az első szabály (ami röhej, de ha már belementem, játszom, ahogy mondják).

másodszor továbbadok négy másik bloggernek, mert ez a harmadik szabály, ami tökre tetszik, mert még ha nem is mindegyikük olvassa az én blogom, legalább ezzel reklámozom az övéket. szóval elvileg a harmadik szabály, hogy megnevettetős blogot linkeljek - de ezek csak simán jók éskész, ki így, ki úgy. az első tuti creusa lett volna amúgy, a második meg egynő, de ők már kilőve, szóvaltehát kicsit meg vagyok lőve én is, mert alig tudok olyat, aki olvassa is a blogom meg macidíjizét csinálna. nade úgyis a reklámérték a lényeg most számomra:

mon (tulajdonképpen talán ő az egyetlen, aki tényleg fogja ezt csinálni... talán.)
esmagus (na ő tuti nem olvassa a blogom meg alig írja a sajátját... de azért kurvajól ír, na, szóval csak olvassa mindenki)
kklor (ő még annyira se olvas. és a csupafekete blogjára meg az életszemléletébe nem biztos, hogy illik a napsugaras maci, ihih)
esszus (aki olvassa a blogom, de nem írja a sajátját, heh...)

harmadszor pedig írok magamról három olyan dolgot, amit eddig még nem mondtam el, mert ez a második szabály. szóval az egyik, a legfrissebb infó, hogy tévésztárok lettünk tegnap f.val és b.val, mivel kimentünk a saint-pardoux tó partjára süttetni a hasunkat (igen, tanulás helyett, igen, szörnyűséges vagyok, hogy még a szakdogám leadása előtt alig egy hónappal is képes vagyok fontosabbnak tartani, hogy fürdőzzek a napsugarakban és barna legyek, mint hogy tanuljakmintállat...), és letámadtak a világhírű limoges-i tévé riporterei, hogy hogy tetszik itt nekünk meg miért vagyunk itt meg ilyenek. frenetikus franciaságommal kb. valami olyasmit mondtam, hogy: "hát a víz, hideg, de nyáron biztos szuper lesz. meg amúgy nagyon tetszik, nagyon szép. szuper. tetszenek a fák meg a víz. meg gyerekek is vannak. tényleg szuper." és közben idiótán hunyorogtam a nap miatt, meg mosolyogtam. ha zavarban vagyok, mindig mosolygok, ha kell, akár nem, ez lehet mondjuk a második infó rólam. a végén már fáj a szám, ha mondjuk kiselőadást tartok. a másik lehetőség, hogy durván komoly fejet próbálok vágni, az meg tanárnénis és rosszul áll. alapvetően azért szeretek mosolygóskedvesaranyos lenni. a harmadik infó az legyen mondjuk az, hogy múlt héten, életemben először adtam vért, és egyszerűen nem is értem magam, hogy eddig miért nem. 

hát ennyit a macizásról. a véradást viszont mindenkinek csak ajánlani tudom. meg azt is, hogy külföldre menjen/jöjjön. annyira sokat tanul magáról az ember még akkor is, ha épp azt gondolja, egy rakás szarkupac, egy elveszett kis senki, aki nem képes semmire. sőt, talán akkor a legtöbbet. meg (ez persze irtóhülye hozzáállás, tudom, majd fejlesztem magam...) az is van, hogy itt minden különlegesebbnek tűnik meg kicsit olyan, mintha nem is valóság lenne. például a véradás. otthon félelmetesnek tűnt, hogy belém döfnek egy tűt, aztán szívják a vérem pár percig, itt meg inkább érdekesség, amit ki kell próbálni, ha már itt vagyok. és ezek után csomómindenhez megváltozik a hozzáállás.

és persze nem mondom, hogy húdevidám és pozitív vagyok mindig meg hogy mennyire látom, hogy hogy kéne alakítani az életem, ha meg nem kéne, akkor hogy nem. de az, hogy csomómindent "letettem az asztalra" (najó, a K2-t még nem másztam meg...), az mégis ad egyfajta... önbizalmat? önismeretet? ilyesmi.

de azért miután kurvára megismerem magam júniusig, meg megírom a szakdogám, leteszem a vizsgákat franciául, tartok király kiselőadásokat meg írok szemináriumi dogákat franciául, kinapozom magam a tónál, úszkálok a tengerben vagy az óceánban - szóval mindezek után irtó jó lesz hazamenni a családomhoz és a barátaimhoz. hej, de bölcselkedőpatetikus lett ez a bejegyzés. szóval hamár, akkor: szeretek élni, na!

öltem magam fészbúkról. aztán eszembe jutott, hogy ezt a dalt posztolni akartam: 

tegnap megnéztük b.val a la haine című film felét. és az egyik jelenetről eszembe jutott, mennyire szép volt lyonban, amikor az opera épülete előtt hétfő délután tizenöt-huszonöt éves srácok pörögtek-forogtak a fejükön-hátukon-karjukon-hasukon. 

jó, hogy itt bármit lehet törölni, nem marad nyoma. ha nem tetszik valami, utólag belenyúlok, kitörlöm és onnantól úgy van. senkit nem érdekel többé, hogy volt eredetileg.

f. tegnap elmesélte, hogy kiskorában virágba borult kaktuszként képzelte magát. én úgy gondoltam, fodrász leszek, hogy aztán elronthassam a haját annak, aki nem elég kedves velem. most az se érdekelne, ha nem kedvesek velem a barátaim, csak lennének itt. és megnyugtat a tudat, hogy akármikor autóba szállhatok és 20 óra múlva otthon vagyok, fáradtan és boldogan.

zik megint mindenki. persze innen limoges-ból főleg m. meg e., mert ők voltak most itt, és a többieket legalább csak budapesten képzelem magam mellé, de őket most már itt is. és néha elgondolkodom, vajon mit is keresek én itt. a napsütés, a város, a fények, az illatok gyönyörűek és kihagyhatatlanok. biztos, hogy minden helynek külön szaga van, és mégis, ezernyolcszáz kilométerre otthontól is meg tud csapni egy ugyanolyan illat. 

azt elfelejtettem megírni még, ami a la rochelle-i úton hazafelé történt: öten lányok voltunk a kocsiban, és természetesen a három órányi utat se odafelé, se visszafelé nem sikerült kibírni pisilés nélkül. odafelé nem is volt ezzel gond, megálltunk valami benzinkútnál és kész. visszafelé viszont már sötét volt, amikor jöttünk, ismeretlen terepen, szóval amikor már négyen sírtunk, hogy muszáj megállni, akkor egy nagy áruház mögött egy pici városka szélén leparkoltam, kiszálltunk, röhögtünk, satöbbi, és indultunk volna tovább. de amikor hajtanék ki a parkolóból, megáll egy rendőrautó. persze ilyenkor mindig jönnek a poénok, hogy júúúj, vigyázz, értünk jöttek, hahaha. de most tényleg. kiszállt egy nő meg egy pasi a kocsiból, elég mérges fejjel, ránkvilágítottak a zseblámpákkal, és rámparancsoltak (aki persze felvettem rögtön az együttműködőkedvesvisszafogottlány-arckifejezést), hogy adjam oda azonnal a kocsipapírokat meg mindent. ja, persze külföldi kocsi, valami keleti, eleve gyanús, szóval jól be voltunk szarva. a papírok rendben voltak (hálisten, köszi, apa!!), úgyhogy megkérdezték, hogy mit csináltunk az épület mögött, de eléggé idegesen. na, erre hirtelen nem tudtam, mit mondjak. most az a baj, hogy pisiltünk és megrongáltuk ezzel az áruház épületét vagy az, hogy gyanús, hogy mit matattunk az épület mögött... aztán úgy döntöttem, nyílt kártyákkal játszom, szóval felvettem a cukifejem, ránéztem, és megmondtam, hogy "on a fait pipi" (=pisiltünk). a szigorú arckifejezés rögtön leolvadt, és szerintem komoly erőfeszítésébe került a rendőrnek, hogy ne röhögje el magát ott azonnal, és még ki tudja mondani a jólvanakkortovábbijóutat-mondatot viszonylag normális hanghordozással. eléggé felforgattuk tehát a kisváros életét ezzel a felelőtlen kényszermegállóval, ihih.

de amúgy is irtó jó volt ez a két hét, még ha néha fárasztó is a sok vezetés miatt. és most itt vagyok, megint limoges-ban, tavasszal, ahogy akartam. és írnom kéne a szakdogámat, készülni meg járni az órákra, tanulni ezt a gyönyörűséges nyelvet. de már azt várom, amikor jön a fény, és hagyhatok mindent a fenébe, mert tudni fogom, hogy mi az, amit tényleg csinálnom KELL.

és most nem az olyanokra gondolok, hogy mondjuk bringázni a szépséges tájakon vagy utazni a barátokkal vagy m.vel visszahülyülni és irtójól szórakozni vagy e.éknél dögleni vagy e.éknál "flesselni" a teraszon arról, hogy minden most van. hanem. hanem nemtudommi. az egész életem, azt érzem, egy merő várakozás arra a valamire, ami most már igazán jöhetne. vagy hogy ne passzívan fogalmazzam, mehetnék én. megtalálhatnám. 

ha nem találom, akkor minek az egész. akkor majd világgá megyek tényleg, éskész.

, hogy még mindig sz. g.t. avagy az élet egy nagy fosrakás, és elegem van mindenből, és ennek örömére irtóboldog leszek csakazértis, mert mindenki bekaphatja, leginkább a frenetikusan idióta boldogtalanságratörekvő énem, az!

ban vagyunk m.vel zs.nál, és már tegnap óta azon gondolkodom, vajon miért limoges-ba mentem én erasmusszal. úgy értem: MIÉÉÉÉRT??? ez a város gyönyörű. majdnem akkora, mint budapest, szépséges épületek vannak mindenfelé, régiek és újabbak, igazi francia hangulata van az egésznek. vannak azok a háromszög alakú házak például, amikről most nem találok képet, de képtelen vagyok leírni pontosan. meg van persze katedrális, hatszázmillió templom, amibe hogyha bemegyek, mindig hím jut eszembe (kisfalu szlovákiában, ahol é.ék meg j. néniék laknak).

belépek a templomba, és ott van egy illat, ami visszavisz hatéves koromba, vagy még régebbre, pedig ez itt egy óriási gótikus katedrális rózsaablakokkal és fantasztikus színű üvegablakokkal, az meg egy icipici kis templomocska egy icipici faluban. a hangulat és az illat ugyanaz, én is ugyanaz vagyok, le kell ülnöm, ha eszembe jut.

nadeszóval lyon frenetikusan nagy, főleg limoges után. és mindaddig ide akartam költözni, amíg csak az utcán jártunk, néztük a kis sikátorokat meg a főutcát meg az opera ronda-furcsa kupoláját... aztán bementünk a bevásárlóközpontba, venni élelmiszereket meg ilyesmi - és ott ANNYI ember volt, hogy m.vel csak úgy ugráltunk el az útjukból, és totálisan elveszettnek éreztük magunkat, mint a vidéki nénik ha feljönnek pestre, és vigyázni kell rájuk a mozgólépcsőn.

ezt a bejegyzést a blog.hu 2037. december 31-én 23:59-re akarta publikálni. úgyfest, ők addig tudnak látni a jövőben. én csak annyit tudok, hogy most megyünk piacra, jupijé!

áig csak mászkáltunk itt limoges-ban, és most már TOTÁL hulla vagyok, pedig az óráim jó részét skippeltem is. hozzátenném, hogy amit nem, azt is kellett volna, mert valahogy minden uncsi volt ezen a héten.

hétfőn voltunk la rochelle-ben, mert ugye most itt a kocsiiiiiiii!! meg itt van e. és m. (mondjuk a vezetésből már most kissé elegem van, az 1800 km-es ideút meg az oda-vissza la rochelle miatt, és lyonba zs.hoz még csak most megyünk pénteken...) az a város egyszerűen gyönyörű! a tenger is feldob mindent, ott meg egyenesen óceán van. komolyan fontolgatom, hogy valahogy elintézem a budapesti tengeröböl kiépítését.

autózni is szuper, és még úgy is tudok nézelődni-örvendezni a tájnak, hogy közben folyamatosan figyelni kell a vezetésre. egész más élmények érnek így, mint repülővel-vonattal-busszal. például láttam lányokat, akik integetnek a kamionosoknak. állnak a felüljárón, gondolom valami kis falucskában lakhatnak nem messze, és mosolyognak, ugrándoznak, integetnek, a kamionosok meg villognak a lámpáikkal, de gondolom csak mert dudálni tilos.

juteszembe, egyszer kamiont kell még dudáltatni, ezt megfogadtuk anno g.ral.

szép az autóutak mellett, amikor csillog a sok eldobált zacskó meg csokipapír. persze egyszerre ronda is, borzasztó, elkeserítő. de mégis, legalább csillogós. persze a legszebb az egész utazgatásban, hogy a sok különböző ember, aki itt van, mennyire jól elvan együtt. röhögünk, mint a hülyék, aztán idegeskedünk, fáradtak vagyunk, nézelődünk, mosolygunk, kávézgatunk, iszunk-eszünk, szobabulizunk, találkozunk az itteni barátokkal. m.vel meg tizenhatéves-kori szintünkre süllyedünk vissza és úgy vihogunk (persze csak a szobában ketten, mert amúgy már felnőttek vagyuuuunk), mint az idióták. 

szép az élet, na.

felejtem a történetek részleteit. el akarom mesélni ennek-annak, hogy mi volt, hogy volt, mondjuk gimiben vagy az egyetemen vagy óvódában. vagy hogy mit mesélt a francia aktuálpolitikáról a tanárunk. és aztán nem tudom a neveket, a helyszíneket, a résztvevőket, amitől az egész hihető és érdekes lenne. adott esetben kitalálom őket. máskor inkább nem mesélem tovább.

a tévében (igen, itthon van tévé, olyan furcsa!) épp egy film megy, ami arról szól, mennyire nem bíznak egymásban az emberek. mindig elkápráztat, mennyire gyönyörűen tudják elb...ni az életüket az emberek. a barátaim, az ismerőseim, és persze elsősorban én. csak azt icipicit kevésbé látom át.

amúgy meg azt álmodtam, összetörtem a kocsit, amivel mentem volna vissza franciaországba. azt az érzést is mintha csak álmodtam volna, pedig az tényleg megtörtént, ahogy száll fel a gép, és borsódzik a hátam, és majdnem sírok. mert a testem nem tudja feldolgozni, hogy tényleg repülök.

képen rajta lenni nem menő. van egy fiú, jean-raphael-nak hívják, de csak mint zséer (j-r) emlegetjük - igen, kis alkohol után nem olyan találékony az ember, szóval ez lett a titkos fedőneve, hogy ne ismerjen magára, ha róla beszélünk... szóval ez a fiú minden képen rajta van. próbáltunk úgy csinálni, hogy ne, de akkor is beugrott. van, ahol csak a szeme látszik, de azért ott van, mert ő fontos, ő a társaság közepe, a lelke, aki mindig megtalálja a bulikat, kiszimatolja, akármi is van. 

jó magyarnak lenni. ha csak franciául tudnék, nem gonoszkodhatnék most a blogomban ezzel a szegény sráccal, mert rögtön magára ismerne (mert persze ha franciául írnék, minden francia olvasná a blogom. persze.)

limoges-ban teljesen kitavaszodott. igaz, most kb. mínusz hat fok lehet itt az ablakban, legalábbis az ujjaim már totál lefagytak, mert persze a netet, azt nem sikerült még beüzemelni a szobákban... de napközben tavaszillat volt. van az, amikor az ember kimegy az épületből, és picit fúj a szél, picit hideg van még, de süt a nap. és ehhez az egészhez van egy illat, friss, ropogós tavaszillat.

a hó teljesen elolvadt, egy-két foltot lehet még látni (az egyetem kertjébe épített óriási heréjű hópéniszből még maradt egy kevéske, meg itt-ott hóembermaradványokra is rálelhet, aki szorgosan kutat), de általában már inkább eldobált és szinte a betonba olvadt papírzsebkendő vagy zacskódarabokra hiszem, hogy hófolt. 

ja, és állítólag (egy furcsaarcú pultos szerint) hasonlítok sigourney weaverre. magas homlok, barna szemek és mosoly, végülis ennyi stimmel. amíg bambit (ihih) rendeltem, ennyit figyelhetett meg kb. belőlem. mégmindig több, mint hogy "furcsaarcú".

nem tudom, hány tempóval, csak megyek. ujjak lefagyva, törökülés, száradó ruhák körülöttem, a folyosón kínaiak. kint meg valami zúg. 

, nem csinálok semmit. jön a tavasz.

persze ez csak kamu, nem ülök, még nem jön a tavasz (vagy ha igen, itt még nem látszik, mikor ér ide, bár b. ma kipróbálta télikabát nélkül az életet, hát nem ment) és pont az a baj inkább, hogy nincs idő semmire. ezen a héten voltunk b-val gimnasztikázni (vééééégre!!) - mondjuk neki annyira nem jött be, mert nem tudta, hogy ez tényleg ilyen előrehátrabukfencezős-kézenállós-szaltós hely. szóval másnap kipróbáltuk a judot is, hát az irtójó! nagyon mókás egy nálam kétszer nagyobb srácot a földhözvágni. de a legviccesebb esni, csapni egy bazinagyot a földre a kezeddel, hogy oda összpontosuljon az esés ereje.

az óráimat meg egyre jobban imádom. olyan, mintha folyton ki-bejárnánk különböző világok kapuin. kínai festők, afrikai írók, barokk festők, aktuális világgazdasági helyzet, mindenvan. és elkezdtem olaszra járni, irtó vicces, és hihetetlenül könnyű, annak ellenére, hogy a nehéz csoportban vagyok. évvégén majd franciáról olaszra kell fordítani egy-két mondatot, ami először ijesztően hangzott, de végülis franciáról sokkal könnyebb, mint magyarról fordítani, szóval menni fog. mondjuk az óra teljesítéséhez egy tízperces kiselőadást is kell tartani egy olasz filmből (lehet, hogy a la stradaból fogom, vagy nemtudom, annyi jó olasz film van!), természetesen olaszul, ami kicsit nagyobb nehézséget okozhat talán, tekintve, hogy még egy-két mondatnál többet sosem nyögtem ki olaszul, de sebaaaaj.

ma a jujutsut próbáljuk ki b-val, ott még rúgni meg ütni is lehet, alig várom.

úúúúú a net, hogy mire megszólal egy zene, amire rákattintottam, szívrohamot kapok mindig, mert már rég elfelejtem, hogy beindítottam valamit. úgyhogy pár percenként felugrom a helyemről, nem néznek picit sem hülyének a többiek. 

és lehetetlen bejegyzéseket írni, váhh! lehetetlen skype-olni, és csetelni, és olvasgatni a neten. már nagyonvárom, hogy legyen végre net a szobában. meg azt is nagyonvárom, hogy végre tavasz legyen. meg azt is, hogy mikor lesz végre olyan, amikor nem mindig a jövőt várogatom a jelenben, de ezt mintha már írtam volna.

szeretem a francia nyelvet, olyan gyönyörű. és lehetetlen, hogy valaha is megtanuljam. mission impossible (ejtsd: misszion emposszibl).

éltem egy sráccal, hogy megtanítom magyarul cserébe azért, hogy megtanít gitározni. szerintem mondjuk neki kisebb erőfeszítésébe kerül majd. a tegnapi buli szépvoltjóvolt, készült jópár kép is, amikről ma persze kiderült, hogy igazából annyira nem is sok, ellenben annyira nem is vagyok vicces rajtuk, mint amilyennek akkor hittem magam.

most meg, miután már kb. három órája írom ezt a blogbejegyzést, ami három sor lett. ma valahogy így haladtam a francia fogalmazásommal is, amit a divatról kell(ett volna) írni. mi a véleményem a divatról, hasznos vagy nem, ilyesmi. és hát... rendkívül sok gondolatom támadt a témában, de annyira cikáztak, hogy egy óra üldögélés után egy üres lap mellől álltam fel. ellenben rájöttem, mennyire vicces balradőlő betűkkel írni, úgyhogy csináltam még pár faldíszt, mert az ugye frenetikusan hasznos tevékenység. úgy néz ki, mintha j. nyolc évvel ezelőtti írása lenne a falamon s.m. verseivel.

ja, reggel ötkor reggelizni király! mindenkinek ajánlom, hogy buli után térjen be a szobámba kajálni egy kis lazacot. jakettő (és jótanácskezdőknek rovat is): ha kurvanagy segged van (nem, itt most nem magamról beszélek :D), akkor ne vegyél fel fehér nadrágot, mert az előnytelen. eleve a nadrág, nade FEHÉR??? biccsplíz!

on hiiiiideg van. nagyon-nagyon-nagyon-nagyon! jó lenne, ha megehetnénk a tányérunkat is. épp b-éknél vagyok, imádom a háromésféléveseket. égve hagytad a folyosón a villanyt. sosem hallottam ezt még hétköznapi kontextusban. most kiraktam amúgy egy csomócsomó verset a falamra. mindenféle idézetet. például hogy írj le egy szót, húzd át, írd fel újra. áthúzva, felírva újra, mindenki, akit szeretek, fent van a falon. nem sorolom, utálok sorolni.

viccesek az itteni magyarok. most épp három mellbimbóról beszélgetnek. furcsa elképzelni, hogy olyan tényleg van. minden picit furcsa most, irreális. például ma reggel hasizmoztunk b-val, hát az vicces volt, mert közben bekopogott a portásbácsi, mi meg ültünk a földön, melegítőnaciban, közben tarkantól szólt az ojnamasikidimsikidim (vagy valami hasonlóan színvonalas zene b. TÁNC mappájából). az a fej, amit vágott a pasi, az priceless.

az egyetemen mindig hideg van: baromi szépek a nagy terek meg tökmenő a fotocellás ajtó, de így lehetetlen befűteni. a diákok a radiátor körül csoportosulnak. mint mi anno, amikor k.vel meg zs.val meg m.vel ültünk a suliban, figyeltük a helyesfiúkat meg a nagyonrondákat meg végülis mindenkit, aki elhaladt előttünk. a jelentékenyebb egyedeknek nevet is adtunk. egyszer megtelt egy A4-es lap az érdekes és kevésbé érdekes, de azért elnevezendő fiúk álneveivel. kisvécékefe, ticky, pumba, timon, há, tökösgyerek, szó, ozmózis. és azt hittük, nem vagyunk feltűnőek, meg hogy az, ha hangosan röhögünk, az másoknak is vicces.

mostmár nem hiszem ezt, csak üldögélek csöndben az órákon, és mégis engem, a magyardiáklányt kérnek meg, hogy adjam kölcsön a jegyzeteimet. hiába magyarázom, hogy dehátizé, én hongrois megminden, nembiztos, hogy teljesek a jegyzetek, a srác viszont csak mosolyog, nembaj, nekem az pont jó lesz, szkenneld be légyszi, köszi - és elmegy. rajzoltam neki mindenfélét a lapszélére, meg odaírtam pár magyar dalszöveget, hadd tanuljon.

ok kezdeni megint olaszozni, ezért levettem egy olaszkönyvet a polcról a könyvtárban. de így nem megy, franciául nem tudok olaszul tanulni, túl furcsa az egész. azért egy órára feliratkoztam, szóval a szerdám most valahogy úgy néz ki, hogy "reggel" van egy órám 11-től egyig, aztán kettőtől háromig olasz, négytől hatig másikóra (ez is meg a másik is irodalmas westphaaaallal, lovelove), félhéttől nyolcig vitorlásóra, majd gimnasztika, jessz ó jessz.

most, hogy megnéztem ezt a videót (meg előtte még egy másikat, azt inkább nem is linkelem olyan gecijól néz ki az a csaj...), ismét irtólelkes lettem sportügyben. épp ideje, miután utoljára szerintem kb. decemberben voltam gimnasztikán, azóta meg karácsony, miegymás, mindjártúgyissportolokmajd-evések. bláblá.

a kedvenc órám viszont a mai lesz, ami az irodalom és a társadalom kapcsolata a huszadik században (vagy valami ilyesmi a címe), és a pm-ről, azaz a posztmodernről szól. káosz, mindenfelborul, újvilágrend, jupijé! ráadásul nemcsak bementem a 10-kor kezdődő órára pénteken (ami lássuk be, irtónagy áldozat :P), hanem felkeltem, hogy előtte zongorázhassak.

amélie-ket tanulok meg mindenszépet, imádom! persze ez annyira nem izgi, majdnem ki is töröltem az egészet a picsába, de a blog.hu nem hagyta.

f. egyik ismerőse kiírta fészbúkra, hogy meghalt az anyukája. ez normális? márminthogy komolyan kérdem, nem tudom eldönteni, hogy én vagyok nagyon lemaradva, és tényleg ilyen az új kommunikációs módi vagy mivan... furaság...

jaj, annyira fantasztikus ez a félév, mármint az órák szempontjából. egy icipici kis darab semminek érzem magam, aki semmit nem tud, semmit nem ért, egy vattadarabkának, aki szívja-szívja magába az infókat innen-onnan amonnan. nem kell nekem szakma, ha egész életemben mindenfélét mesélnek, az pont elég. 

najó, meg picit utazgatni is akarok azért. ámériká, miegymás. kanadában feldmárt meglátogatni, körbehajózni a földet. tegnap megtaláltam egy listát, hogy miket akarok csinálni még életemben, és abban ott volt (többekközött), hogy egyedül vezetni egy vitorlást - amit azóta már megcsináltam, pedig abban a pillanatban, amikor leírtam, totál irreálisnak tűnt. szóval motorozni szeretnék, felmenni az eiffeltorony legtetejére, siklóernyőzni, ésésés.

áznak az udvaron a kolitársaim. és a héten kiderült, hogy már régen is "ismerték" a magyarokat a franciák: az ogre (=emberevő óriás) szavuk az hongrois-ból jön. szóval végülis shrek is magyar. 

itt olyan ritka a hóesés, hogy mindenki beszart. órák maradnak el, alig valaki jön be a suliba, nagyon vicces. én meg síelni szeretnék, suhanni a fák között, belesüppedni a szűzhóba, elveszteni a sílécemet, fejreesni, hogy aztán egész délután szédüljek, felvonózni, miközben átfagynak a lábaim és átfúj még a hatrétegnyi ruhán is a szél, és beülni a hüttébe germknödelmitmohn-t enni. és igazán meleg lenne, a mirelitcombunk felengedne pár perc alatt. igazán meleg, nem olyan, mint amilyen itt van a suliban, a közösségi helyiségben, a teremben, mindenhol. 

annyira hangosan hallgatom a zenét (amit j. blogján találtam), hogy csak látom, ahogy a többiek tátognak. szépek így az emberek, ahogy magyaráznak, és semmi értelme.

tegnap éjjel f.val, ahelyett, hogy mondjuk házit írtunk vagy legalább aludtunk volna, szoroztunk és osztottunk, és a másodfokú egyenlet megoldóképletét próbáltuk levezetni. vicces volt megint matekozni, olyannyira, hogy ma a szemiotikaórámon (amit leadok, azthiszem, mert helyette zongorázni, de még aludni is, több értelme van), amikor már kezdett igazán kiderülni számomra, mennyire nem érdekel ez a tantárgy, bármennyire érdekes is úgy önmagában, és bármennyire kedvesen és lelkesen magyarázott is a bácsi (aki volt vagy 35, szegényt meg lebácsizom). szóval ezen az órán is másodfokú egyenleteket oldogattam, picit nosztalgiázandó. (már ha létezik ilyen szó.)

úgy amúgy meg biztos csak azért nincs erőm semmit kezdeni az életemmel, mert tél van. begubózódtam. díszítgetem a szobám, pedig el akarok majd költözni a koliból. majd.

pek a blog adminfelületére, mindig kiír egy statisztikát, hogy az elmúlt 24 órában hány letöltése volt a blognak. megörültem, hogy ma huszonvalahány, de aztán rájöttem, hogy csak tegnap próbálgattam, milyen hátterek vannak, azért volt olyan magas a statisztikavonalka.

mégmindig nem olvadt el a hó, jéghideg van, szóval most semmi bicózás még, semmi sportolás (mert fáj a fejem-fülem-torkom és a hangom egy befogott orrú jegesmedvéére hasonlít) és semmi bulizás. mondjuk utóbbi azért sem, mert most valahogy mintha sokkal több órám lenne, hétközben hamarabb elfáradok. figyelni kell, minden franciául van. meg mert b. megérkezésével megint olyan, mintha nekem is mindent elölről kéne kezdenem, már ami az ügyintézést illeti. ide-oda-amoda megyek vele, bank, mádámdozák (aki igazából d'auzac, és f. szerint olyan, mint jack nicholson nagyanyja, és aki intézi az erasmusos ügyeket), aicha (aki a fle-s ügyeket intézi, és akinek a neve láttán mindig ezt dúdolgatom), portásbácsi, meg még mennyiminden előttünk van...!

azt hittem, amikor megérkeztem, én voltam a világ legtalpraesetlenebb (ilyenszóvanvajon...?) embere. "elveszett kis darabka" megminden. és persze el voltam veszve, azt se tudtam, milesz, hogylesz, hol lesz. de senki nem volt itt, senki nem segített, szóval megcsináltam egyedül, megkérdeztem egyedül, megnéztem egyedül. és magamban persze rettegtem biztos, dehát muszáj volt, mert a szobámban összekuporodva mégse nyomiskodhattam. szóval furcsa látni, hogy minden nyomiskodás ellenére azért mégis elintéztem mindent, és még annál picit többet is.

de most ahelyett, hogy folytatnám a királyságom ecsetelését, inkább arról írók, mennyire viccesek az óráim. a franciák egyszerűen képtelenek kimondani az angol neveket - még azok a tanárok is, akik pedig tökjól tudnak angolul. így születnek a böfik meg büfálo bil. tegnap westphal (okéoké, nem rajzolok szivecskét, de azért "szivecskee!!") óráján a kivetítőn megjelent egyszercsak az, hogy "papa, je t'aime". gondolom a kislánya beállította ezt képernyőkímélőnek. én is csináltam ilyet kiskoromban, talán ugyanezzel a szöveggel, csak anyásat. vagy olyasmit, mint "te vagy a legjobb anyuka". mindigis azt gondoltam, hogy az emberek az ilyen apró hülyeségektől tudnak a legboldogabbak lenni.

a franciákról meg még annyi, hogy vagy soha nem fáznak, akármilyen hideg van (amit igencsak kétlek) vagy néhányaknak annyira fontos a divat, hogy leszarják, milyen az idő, akkoris nááájlonharisnyát húznak meg miniszoknyát vagy topánkát csini rövidnacival és egy vékonyka harisnyával. (persze lehet, hogy csak az irigység beszél belőlem, hogy nem elég, hogy csinosabbak, mint én a mamutkabátomban és kapucnimban, de mégcsak meg sincsenek fázva utána, és nem virít három kilométerről az orruk)

e. ma 22 éves, és nem tudok nem felháborodni és megdöbbenni azon, hogy mégis hogy képzeli, hogy már ennyire "öreg", és hogy ezáltal tudható, hogy én ennél csakis több lehetek...! skandallum, és nemtudom hogy fogom feldolgozni, hogy én meg hamarosan 24 leszek. 

valószínűleg világmegváltó terveim megvalósításával, amik készülőben vannak. de erről majd később, most megyek picit élni is, azt hiszem. 

óóóóóóó! és én egyszerűen imádom. annyira gyönyörű, amikor először kezd havazni. legutóbb akkor volt ilyen pont, amikor hazamentem, másnap. mintha (anélkül, hogy bármilyen összefüggést látnék persze az időjárás és az én világjárásom között) engem fogadott volna a hó. mert ha tél van, hideg, és borús az idő, akkor egyetlen mentsége lehet az égieknek: a hó! 

főleg úgy szép ez, hogy tegnap láttuk az ollókezű edvárdot (franciául, naná!), aki most biztos épp gyönyörűséges jégszobrokat alkot valahol a hegyen.

és mert lehet énekelni, hogy eljött a hóesés, és aki égre néz, a szemét nem tudja nyitvatartani, de úgy, hogy körülöttem nem érti senki. szeretem, hogy itt titkos a magyar nyelv. ha jönne egy jótündér, például azt kívánnám, hogy. elfelejtettem, mit, pedig biztos valami egetverően fantasztikus volt.

az egyetemen ülök, nézem a hóesést. ennyi. nem sok kell a boldogság(om)hoz.